A németek választottak, de nem döntöttek

A vasárnapi németországi voksolás egyetlen, a kampányban feltett kérdésre sem adott választ. Hiszen Gerhard Schröder SPD-je, mely 34,2 százalékot és 222 mandátumot ért el, nem képes az eddigi koalíciós partnerével, a szavazatok 8,1 százalékára, azaz az 51 mandátumra érdemesített zöldekkel a kormányzás folytatására. De a világos alternatívaként jelentkező polgári ellenzéknek sem adták a választók a kormányrudat. A CDU/CSU a voksok 35,2 százalékát kapta, ami a Bundestagban jelenleg 225 mandátumot ér, míg az óhajtott koalíciós társ az FDP 9,8 százalékot, 61 mandátumot szerzett. A még mindig meglévő jóléti illúziók erejét jól jelzi, hogy 8,7 százalékkal bejutott a Bundestagba a német állampárt utódjából, valamint a schröderi megszorításokkal elégedetlen nyugati SPD és szakszervezeti funkcionáriusokból alakult Baloldali Párt, mely ennyi vokssal 54 fős frakciót alakíthat.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy még a választások előtt elhunyt az NPD drezdai képviselőjelöltje, ezért a szász főváros 1-es körzetében csak október 2-án voksolhatnak a polgárok. A drezdai voksolás eredménye nélkül azonban nem lehet kiszámítani az áthúzódó mandátumokat, így a választások végleges eredményére is még legalább két hetet várni kell. (Ha egy tartományban egy párt több egyéni választókerületben győz, mint ahányban a pártlistákra leadott voksok alapján jogosult lenne, akkor ezen képviselői helyeket megtarthatja, ezeket hívják áthúzódó mandátumoknak. Ezt a szinte teljesen átláthatatlan német modellt tekinti az MSZP példaértékűnek a magyar választási rendszer reformjáról folytatott tárgyalásokon.) Az SPD számára legkedvezőbb forgatókönyv megvalósulása esetében az sem kizárt, hogy a szociáldemokraták lefaragják hátrányukat, és akár azonos mandátumszámmal patthelyzet jön létre a Bundestagban.
Ez a kaotikus, nagykoalíciót, vagy eddig még szövetségi szinten ki sem próbált együttműködési modelleket megelőlegező állapot ugyan érdekes lehet a külső megfigyelőnek, de katasztrofális következményekkel járhat Németországra, sőt egész Európára. Évtizedekig az NSZK és a német gazdaság volt az európai gazdasági növekedés motorja – Magyarország külkereskedelmének közel harmadát bonyolítja le a Német Szövetségi Köztársasággal –, s az öreg kontinens most majd’ minden területen érzi e húzóerő hiányát. Csak egyetlen példa: eddig akkor oldódtak meg az uniós költségvetésről zajló viták, ha Németország a zsebébe nyúlt, és néhány milliárddal megvette az egyik vagy a másik fél beleegyezését. Most eme csekkfüzet-diplomácia vége az egyik oka annak, hogy egyre bizonytalanabb, mi marad a nekünk beígért, 2007–2013 közötti uniós százmilliárdokból.
A vasárnapi voksolás után kimondható: Angela Merkel és a pártelnökség tévedett, amikor hitt az előre hozott választások kiírását követő első, abszolút CDU/CSU-többséget prognosztizáló közvélemény-kutatásoknak. Amikor ezen kedvező eredmények jelentőségét túlbecsülve a kereszténydemokraták meghirdették az őszinteség kampányát, abból indultak ki, hogy a németországi lakosság többsége már belátja a kemény reformlépések elkerülhetetlenségét. A CDU/CSU-vezetés megbízott azokban a kampánytanácsadókban, akik azt állították: a németek szavazataikkal is értékelni fogják, ha az üres és betarthatatlan ígérgetések helyett egy jelölt végre tiszta vizet önt a pohárba, s a választók szemébe mondja: csak vért és verejtéket ígérhetek, mert az ország gazdasági és pénzügyi helyzete katasztrofális. Ahhoz, hogy a régi jóléti modell legalább egyes elemeiben megmenthető legyen, a vörös–zöld koalíció Agenda 2010 névre keresztelt reformgyűjteményénél is radikálisabb megoldásokra van szükség. Ezért emelte be Merkel a leendő kormánytagokból összeállított, úgynevezett kompetenciacsapatába a tekintélyes adóügyi szakembert, az egykori alkotmányjogászt, Paul Kirchhofot, akinek radikális adóegyszerűsítési és -csökkentési javaslataiban az SPD megtalálta a hőn áhított ellenségképet, aki ellen mozgósíthatta elkedvetlenedő híveit. A finanszírozás problémáját gavallérosan megkerülve fenyegethetett azzal, ha eltörlik a szubvenciókat, akkor szociális jégkorszak köszönt Németországra. A demagógiában és populizmusban verhetetlen kancellár kampányából ugyan nem derült ki, ha egyszer ő és programja megbukott, akkor miért és milyen programhoz kéri a választók támogatását? (A kancellár tényelferdítő képességére jellemző, hogy többek között azt állította, ő Németországot békenagyhatalommá tette, s ha a kereszténydemokraták már 2002-ben győztek volna, akkor német katonák lennének Irakban. Egyes SPD-képviselők nem átallottak halott amerikai katonák koporsóit ábrázoló plakátokkal kampányolni. Holott az utolsó külföldi bevetésre alkalmas egységeket ő küldte Afganisztánba, ma a Bundeswehr – még ha lenne is ilyen politikai szándék – a kormány megszorításai és nem utolsósorban ideológiai támadásai miatt képtelen újabb feladatokat elvállalni.) Schröder egyetlen világos üzenettel vívta választási ütközeteit, igaz, hogy az ő kormányzása alatt addig példátlan megszorításokra került sor. De ezen lépések még mindig jobbak és szociálisabbak, mint azon szörnyűségek, melyeket a csak heidelbergi professzorként emlegetett Kirchhof és a csak „Angela Thatcherként” gúnyolt pártelnök a németek számára tartogat, ha rászabadul az országra. S különben is, több megszorítás már nem lesz, hiszen a kancellár már látja a fényt az alagút végén. Hiába szivárgott ki, hogy a pénzügyminisztérium újabb 30 milliárd eurós megszorítási csomagon dolgozik, s a nyugdíjakat már csak újabb hitelekből képes fizetni a büdzsé.
A voksolás végeredménye gúnyt űz a demokrácia alapító mítoszából, miszerint az addigi kormányzati teljesítményről és nem a jelölt színészi képességeiről mondanak ítéletet a választók. Jellemző, hogy a közvélemény-kutatásokban egyértelműen Merkelt tartották kompetensebbnek a legsúlyosabb problémát jelentő munkanélküliség felszámolására. Ezt a hátrányt toronymagasan ellensúlyozta azonban, hogy Schrödert sokkal karizmatikusabbnak találták, mint kihívóját.
A jólétre szoktatott fogyasztót, mivel nincsenek utódok, láthatóan már nem érdekli gyermekei jövője. Ő továbbra is fogyasztani szeretne, függetlenül attól, az mibe kerül. A kampány végére, alig három hónap alatt Schrödernek sikerült elfeledtetni hétesztendős kormányzásának kudarcsorozatát, valamint azt az „apróságot”, hogy politikai bukása vezetett az előre hozott választásokhoz. Azt a tényt, hogy ma Németország minden számottevő gazdasági, demográfiai, pénzügyi mutatót tekintve sokkal rosszabb helyzetben van, mint amikor 1998-ban, a jóléti fordulat ígéretével megszerezte a hatalmat. Tanulságos, hogy mennyire üres jelszavakkal házalt az SPD 1965 óta állandó kampányharcosa, a meglehetősen unalmas Günter Grass, aki arról szónokolt, hogy Németország mennyivel „nyitottabb és toleránsabb” lett. A politikus-író és pártja múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy Németország már csak földrajzi fogalom, s a hagyományos német erények – szorgalom, pontosság, megbízhatóság – szintén a múltba vesznek. S akár büszke is lehet magára, hiszen a sorsnak magukat megadó német konzervatívok a kampányban meg sem próbálták ideológiai, társadalmi kérdésekben megkérdőjelezni a vörös–zöld kormányzat örökségét.
Az SPD gyűlöletkampánya eredményes volt. A kancellár elérte célját. Szinte eksztázisban tomboló hívei előtt üvölthette a mikrofonba, sikerült megakadályoznia a polgári erők többségét a Bundestagban. (Hahó, magyarországi antifasiszták, látták a nagy alakítást?) A mind veszélyesebben önimádó kancellárt a hatalmon maradáson kívül már az sem érdekli, hogy a voksolás eredményeképpen Németország szinte kormányozhatatlanná vált. Schröder megrészegedve május 22-i puccsának (az előre hozott választások bejelentésének napja) sikerétől, újabb, a gyors kormányalakítást még inkább ellehetetlenítő játszmába kezdett, magának követelve újra az irányítás lehetőségét.
Ma még megjósolhatatlan, hogy miként ér véget az urnák bezárását követően a kormányzati posztokért megkezdett póker. Igazuk lesz-e azoknak, akik az ideológiai lövészárkok végleges betemetését és egy víg pragmatista korszak eljöttét jövendölik? Addig is azonban, míg a válasz megszületik, Európa legnagyobb gazdaságának és ezzel az egész EU látványos hanyatlása szinte zavartalanul folyik.

A szerző történész