A korai együtt nevelés erkölcsi értéke

Esélyegyenlőség nincs és nem is lehetséges. Még az egypetéjű ikrek közül is csak az egyik jön elsőként a világra. Feladatunk a segítés. Napjainkban, a folyamatos gazdasági szemléletű agymosásnak köszönhetően, maguk a pedagógusok is kezdik elfelejteni, hogy mesterségük segítő szolgálat, nem szolgáltatás. A gyermek, akárcsak a beteg, nem termék.
Sajátos, felelőtlen gondolkodásmódra utal, ha a piac döntésére bízzuk a legjobb megoldás (osztályozás, iskolaszerkezet, tananyag stb.) kiválasztását. A piac először is laikus, valamint manipulálható. Egy műszaki termékről percek alatt kideríthető, objektív paraméterek alapján, hogy jó-e, egy hibás oktatási vagy egészségügyi döntés következményei viszont gyakran csak hosszú évek alatt derülnek ki. Mi lesz azokkal, akik ezalatt nyomorodnak meg? Bajok tehát vannak, számosak. Hazánk jövője a döntéshozók felelőssége.
Közismert tények, az általános iskolát el nem végzők száma, funkcionális analfabétizmus, leszakadó rétegek, szakképzési problémák, a tanulást szenvedésként megélő frusztrált gyerekek, céltalan, fogyasztásra manipulált embercsoportok jelzik, hogy a közoktatás hosszú ideje rossz hatásfokkal működik. Mélyreható pedagógiai, pszichológiai, filozófiai, szociológiai elemzések igyekeztek és igyekeznek feltárni az okokat. A megoldásra lépten-nyomon „reformok” születnek. Ezek egy része – az új pedagógiák: Freinet, Waldorf, Montessori – átfogó koncepción alapul, más részük esetleges, átgondolatlan, kiszámíthatatlan, vagy éppen biztonsággal megjósolhatóan káros. (Bizonyosan nem csökken a kisiskolás szorongása, ha egyes helyett boszorkányt kap, és visszafordíthatatlan károsodás éri azt a gyermeket, akiről ötödik osztályban derül ki, hogy képtelen társaival együtt haladni.) Álhumánus megoldás tehát a bukás, az osztályzás eltörlése. Ugyanígy minősíthető az integráció minden áron való erőltetése. A felszínen az esélyegyenlőség jól csengő, de hamis jelszava hallatszik, a mélyben azonban gazdasági megfontolások szerepelnek. Erkölcsileg és szakmailag egyaránt felbecsülhetetlen értékű tény, hogy 70 év után először a magyar – egykor világhírű – fogyatékosságügy külön fejezetként, a konzervatív értékrend szerves részeként jelent meg a Fidesz programjában. A nemes célok mielőbbi elérése érdekében tárom széles körben még nem publikált gondolataimat a nyilvánosság elé.
Előzmények
1876, az általános és kötelező népoktatás bevezetése óta sok változás történt a közoktatásban és a pedagógusképzésben egyaránt, egy tény viszont változatlan: az óvodapedagógus és az általános iskolai tanító az átlagos, vagy ha úgy tetszik, az ép, a jutalmazás-büntetés módszereivel motiválható gyermekek oktatására nyer képzést. Ez a fajta képzési cél napjainkra tarthatatlanná vált, annak ellenére, hogy a cél évtizedeken át magától értetődően működött. A hagyományos képzési rendszer átfogta az iskolás korú populáció mintegy 97 százalékát. (A siketek 1802, a vakok 1825, az értelmi fogyatékosok 1875 után külön nevelésben részesültek. Később az enyhébben sérültek – beszédhibások, nagyothallók, gyengén látók –, sőt az enyhe értelmi fogyatékosságban szenvedők is speciális oktatást kaptak. Érdekes és előremutató kezdeményezés volt már a múlt század húszas éveiben a kis létszámú osztályok megszervezése az elemi iskolákon belül. Ma ezt integratív szegregációnak neveznénk.)
Mindebből következik, hogy a „normál pedagógus” (óvónő, tanító) az átlaggal találta szemben magát, felkészítése megfelelt a kívánalmaknak.
Számos – főként biológiai, de bizonyos mértékig társadalmi – változás miatt az a három százalék, amelyet pedagógiai szempontból fogyatékosoknak kell minősíteni, lényegesen nagyobb lett. (Biológiai okok: a koraszülések számának riasztó növekedése, a korszerű eszközökkel életben tartott, de kisebb-nagyobb sérüléssel rendelkező gyermekek számának – és arányainak – növekedése, környezeti ártalmak, új kórképek megjelenése stb. Társadalmi okok: a családszerkezet fellazulása, sikerorientált életmód okozta szorongások, pszichoszomatikus megbetegedések stb.) Az eredettől és a lényegtől eltekintve pedagógiai szempontból fogyatékosnak (sérültnek, hátrányos helyzetűnek, segítségre szorulónak stb.) kell tekinteni azokat a gyermekeket, akik a pedagógusok jelenlegi felkészültsége, az általuk alkalmazott módszerek, az iskolák mai anyagi, technikai lehetőségei mellett nem tudnak megfelelni az aktuális (óvodai, iskolai) követelményeknek, és a csoportos oktatásban képtelenek együtt haladni társaikkal.
Rendkívül fontos és mindeddig figyelmen kívül hagyott tény tehát, hogy a különleges bánásmódot igénylők számát a sérülés sajátosságain kívül számos egyéb tényező, különösen a pedagógusok felkészültsége is befolyásolja.
A különleges eljárást igénylők aránya a korábbi – és egyébként is más intézményekben ellátott – mintegy három százalék helyett a jelzett változások következményeként a különféle tanulási zavarokat, beszédzavarokat is számításba véve néhány évtized alatt legalább 15 százalékra, a pszichoszomatikus tüneteket hordozókat is ideszámítva pedig 30 százalékra nőtt. Ugyanakkor a pedagógusképző intézmények programja – ebből a szempontból – nem, vagy alig változott, következésképpen a pedagógus értetlenül áll a problémás gyermekek halmaza előtt. Hagyományos eszközei rendre csődöt mondanak a beszédértés zavarából eredő „figyelemzavart gyermekeknél”, és az ugyaninnen eredeztethető magatartászavart sem lehet az épekre szabott technikával kezelni, a kóros szorongásokat kézlegyintéssel vagy halvány, fölényes mosollyal feloldani. Hosszú a sor.
Következmények
Látszólag humanitárius, valójában döntően rövid távú gazdasági megfontolásokból napjainkban hatalmas liberális sajtója és jelentős előretörése van az úgynevezett integrációnak. A körültekintő, szakmailag megalapozott, egységes elvek alapján kialakított és ellenőrzött integráció helyett belépő új formák valójában a sérülteknek bizonyos fokú védelmet nyújtó – rövid távon kétségkívül drágábban működtethető – gyógyító pedagógiai intézmények dezintegrációját eredményezik. Megint rombolunk valamit, mielőtt helyette jobbat építenénk. A központilag erőltetett folyamat veszedelmes vadhajtásokat eredményezett az utóbbi esztendőkben. Ezek egyike az úgynevezett befogadó óvodák, iskolák működése, melyek jelentős része minden remélhető jó szándéka ellenére sem biztosítja a törvényben helyesen előírt, a sérült ember speciális igényeit kielégítő gyógypedagógust. A szakfelügyelet régen megszűnt. A másik vadhajtás az integráció egészen sajátos értelmezése: gomba módra szaporodnak a főként alapítványi, fizetős intézmények, amelyek válogatás nélkül egymás közé „integrálják” az értelmi fogyatékos, a hallássérült, a vak, a mozgássérült és az autista gyermekeket. Az eredmény a legjobb esetben is csak gyermekmegőrzés lehet, hiszen ha a teljes spektrumot le akarják fedni, akkor tizennégyféle gyógypedagógust kellene alkalmazniuk. (Az egykori, Európában etalonnak számító egységes magyar gyógypedagógus-képzést a 60-as évek második felétől szovjet, majd később nyugati mintára szétverték.)
Megoldási lehetőségek
A: újabb, kiterjedtebb szegregáció; B: integráció gyógypedagógus szakember bevonásával; C: integratív rehabilitáció. Részletezve: Ad A: minden szempontból célszerűtlen és megvalósíthatatlan. Ad B: elméletileg jó, nyugaton sok helyen működik, itthon törvény van rá, de korrekt megvalósítása súlyos anyagi áldozattal járna. Amíg egy logopédusra két iskola 30–50 diszlexiást, pöszét, diszkalkulitást, hiperaktív (stb.) gyermeket szabadít, addig az effektus nulla, az eredmény a „hideg integráció”. Ad C: integratív rehabilitáció.
Pillanatnyilag az egyetlen járható út. A „normál pedagógust” kell felkészíteni az átlagtól eltérő gyermek tüneteinek helyes értelmezésére, és szakemberrel való konzultációk után – amennyiben lehetséges – helyben való kezelésére.
Ehhez ki kell alakítani a pedagógusképzés új rendszerét. Szerkezetileg a jelenlegi BA szintre kell ráépíteni az MA szintű diplomát adó integratív rehabilitáció szakot.
A ráépített képzéseknek új szemléletet kell adni a pedagógusnak. Alapvetően biológiai alapokat kell nyújtani, az agykutatás legújabb eredményeit, tanuláselméleteket, az érzékszervek működését, az ingerfeldolgozás zavarait, a beszédpercepció és a kifejező beszéd zavarainak értelmezését stb. A tantárgyi felépítés, a szükséges elméleti és gyakorlati ismeretek rendszere és anyaga meghaladja e publikáció terjedelmét. A lényeg: az úgynevezett épekkel foglalkozó pedagógust kell felkészíteni arra, hogy az eddig ismert „átlagostól” eltérő tüneteket (írás-, olvasás-, figyelem-, beszéd-, magatartás- stb. zavarokat) korszerű ismeretek birtokában értelmezze, mélyükre lásson, és ha lehetséges – egyedül vagy speciális szakember segítségével – helyben orvosolja.
Felmérések és a szigorú szakmai elemzéseket nélkülöző álhumánus ideológiákra hivatkozó szándékos félremagyarázások elkerülése érdekében kijelentem, hogy nem vagyok az integráció esküdt ellensége, sőt, aki az „épek” közösségébe integrálható, azt így kell felkészíteni az önálló felnőtt létre. Furcsa módon ez nemcsak a sérültek, de az úgynevezett épek érdeke is. Az együtt nevelés az egyetlen lehetőség arra, hogy az ép ember ne csak vénségére tanulja meg értékelni egészségét, Isten kegyelméből ingyen kapott talentumát. Elképesztő manapság a (most éppen) egészségesek gőgje: a dadogót kinevetik, az értelmi fogyatékost gúnyolják, és ha egy autista gyermek a villamoson – ki tudja, miért – rémülten felordít, édesanyjára támadnak, miért nem neveli meg… A korai együtt nevelés erkölcsi értéke felbecsülhetetlen.
Ennek lehetőségeit kívánja kiterjeszteni az itt felvázolt pedagógusképzési koncepció. Nem véletlen, hogy a társadalom legelesettebb tagjait mindenkor felvállaló keresztény egyház Apor Vilmos Katolikus Főiskolája tervezi a főiskolai szintre épülő egyetemi szintű integratív rehabilitációs képzés megindítását.

A szerző orvos-gyógypedagógus,
főiskolai tanár, az orvostudomány kandidátusa