Protokolldzsembori Kismaroson

Igazi protokolldzsembori színhelye volt Kismaros. Nehéz, mondhatni vészhelyzetben lett legény a gáton Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki hirtelen ötlettől vezérelve jelentette be jövetelét, hiszen reggel még Poldauf Gábor polgármester sem sejtette, hogy milyen magas rangú vendége lesz aznap.
Folyt a homokzsákpakolás a jól közművesített, árvíz fenyegette utcákon, a takaros házak tövében, mert a folyó elérte már a többi házat is. Szó nélkül, mosolygósan zsákoltak az emberek, és kétségtelen, ránézésre is kitűnik, szakavatottak instrukciói alapján.
– Már három napja küzdünk – mondja Kárpáti Zsuzsa országgyűlési képviselő az újságíróknak. A hölgyön piros dzseki feszül, rajta emblémaként: Magyar Szocialista Párt. A Rév utcai homokhegy körül nagy a sürgés-forgás. A sajtótól is mindenki itt van, aki számít. A neves fotóriporterek minimum gumicsizmában, de van, aki hónaljig érő gumiruhát visel. Itt van egy televíziós arc is, aki zsebre dugott kézzel, fekete napszemüvegben sétál a zsákokat cipelő, ősz hajú emberek körül. Beszélni nem beszél senkivel, mert várja miniszterelnökét. Hoffmann Ottó bácsi mellé kuporodom le egy falócára. Az öreg két könyökét a térdére fektetve búslakodik, mert víz alatt van a 600 négyszögöles kis kertje. A hátunk mögött frissen sütött pogácsa gőzölög.
– Jön ide a miniszterelnök – mondom a 83 éves bácsinak.
– Ki?
– A miniszterelnök.
– Orbán?
– Nem, Gyurcsány! – játszódik le közöttünk a párbeszéd. A bácsi szerint már lassan egy hete dolgoznak itt az emberek, és minden tíz évben eljátssza ezt velük a Duna.
Nagyné Gunszt Mária és Nagy Kálmán is homokzsákot tölt. – Mi a település börzsönyligeti részén lakunk, ahol egyáltalán nincs árvízveszély, mégis eljöttünk segíteni – mondják. – Minket is el akar önteni néha a patak, akkor mások segítenek nekünk. Érthető, hogy kötelességünknek éreztük. Mint mondják, itt főleg svábok élnek: nagy az összetartás, ilyenkor még a haragosok is egymásért lapátolnak.
És lőn, itt van Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Természetesen pirosas színű pulóverben, Levi’s farmerben és gumicsizmában. Néznek is nagyot a katonai rendészet zsákot hordó piros sapkásai. Felmászunk a Rév utcai gátra, előttünk hatalmasodik a folyó. A kormányfő vakuk fényében tárgyal a település polgármesterével. Csak néhány mondatot tudok elcsípni:
– Emberből van néha hiány – mondja a település elöljárója.
– De zsák van, mint a pelyva! – feleli Gyurcsány.
– Már három szivattyúnk elromlott – így a polgármester.
Azért sikerül dűlőre jutniuk, mert a gáton végigmenve egy utcával arrébb rögtönzött sajtótájékoztatót tartanak. Megtudjuk, hogy mit jelent a vészhelyzet kihirdetése, azaz a költségeket már a központi költségvetésből rendezik, és a polgármester képviselő-testületi döntés nélkül is intézkedéseket hozhat. Egy-egy Tatáról és Kaposvárról ide vezényelt katonai osztag segíti a munkát, s a polgármester az eltelt három nap alatt csak öt órát tudott aludni – tudjuk meg az emberbarát miniszterelnöktől.
A homokot lapátoló, zsákot pakoló emberek sorfala között megindul a menet a falu központja felé, hogy ki-ki mehessen dolgára, de ez nem tetszik egy homokzsákot hordó mini traktor vezetőjének, aki ránk dudál. És a kormányfő ismét megáll beszélgetni. Egy ősz hajú nénit ölelget, majd ismét újságíróknak próbál nyilatkozni. Én két testőr mellé sodródom, s hallom, ahogy az egyik odasúgja a másiknak: a sajtó mit ugrál már megint itt, húzzanak a francba!
Gyurcsány folyton ilyeneket mond: küzdeni kell. Néhányan úgy köszönnek el tőle, hogy Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!, de nem jön zavarba. Az úton felsorakoztak a Toyota luxusterepjárók: a miniszterelnök és hosszú stábja, vagyis az utazó cirkusz robog tovább.
Én is autómhoz igyekszem, amikor egy ház falán réztáblát pillantok meg, rajta felirat: E ház vendége volt Mindszenty bíboros 1948. IX. 23-án.
És Gyurcsányra vajon ki fog emlékezni itt?