Új moralisták, farizeusok (40. rész)

Olvastam valamit. Nem régen. Egészen pontosan november 4-én. Azon a napon… Melyik napon is? Hiszen itt most következnie kellene valami pátosznak. Hiszen a pátosz már önmagában is lázadás a fennálló viszonyokkal szemben. Nem a hatalommal, nem a kormánnyal, nem Gyurcsánnyal szemben – ők csak következményei azoknak a viszonyoknak. Hanem – mondom – a viszonyokkal szemben. Valami olyasmi ez, mint Rousseau Az új Heloise-a. Rousseau a felvilágosodás kellős közepén írta meg Az új Heloise-t, a szentimentalizmus alfáját és ómegáját. Belekiáltotta az ész rideg, süket csöndjébe a szív jogát.
A felvilágosodás a nagy francia forradalomba torkollott. Szükségszerűen.
Ezek a mostani viszonyok is valami iszonyatba fognak torkollani. Szintúgy szükségszerűen. Félelemre, aggodalomra semmi ok. Az emberiség az igazi főnixmadár. Mindig pusztító tűzből születik újjá. Csak hát, akárhányszor is, soha sem tudja, mi végre. És ez a tanácstalanság ott kuporog a legnagyobbak lábainál.
„Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, / Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / Útált szerelme kínját, pör-halasztást, / A hívatalnak packázásait, / S mind a rugást, mellyel méltatlanok / Bántalmazzák a tűrő érdemet: / Ha nyúgalomba küldhetné magát / Egy puszta tőrrel?”
Ugye, ugye? Shakespeare milyen borzasztó? Na nem azért, amit leírt. Azt már régen nem értjük. És éppen ezért borzasztó. Ez a nyolc sor, amit Dárdarázó Vilmos papírra vetett 1601-ben, mai nyelven így szól: ki a rosseb tapicskolná ezt a mocskot nap mint nap, ha tuti biztos lenne, hogy nincs túlvilág? S lám, nyelvünk még csak lenne a gondolathoz – rossz, beteg nyelvünk. De még egyszerűbb száműzni a gondolatot. Száműzött gondolataink hagyták hátra nekünk ezt a világot. Ezeket a viszonyokat. Ezt a tébolyító, öröknek hitt jelenidejűséget. Egyszer, nem is olyan régen, nagyjából ezer esztendeje úgy hittem, hogy majd egész életemben ezt a nyolc sort fogom elemezni. Vagy az egészet – Hamlet harminckilenc sornyi nagymonológját. Írok majd róla egy könyvtárnyi szépet. És az ős Kajánról is. És Josef K. pokoljárásáról is. S mi maradt? A legutolsó biztos pont, a végső kapaszkodó: hogy Josef K.-t még túlélte a szégyene. Bennünket – ha van Isten – csak a szégyenünk nem élhet túl. Azt kérdezitek, miért? Azért, mert ezt olvastam nem régen – egészen pontosan november 4-én:

Idézetek

„Az 1848-as szabadságharc tehetségtelen szereplőivel, sőt az olykor beszámíthatatlan Kossuth Lajossal együtt: mítosz, dicső esemény, amelyről csak szuperlatívuszokban illik beszélni, és amelynek örökségét évről évre magáénak (és csak magáénak) vallja minden egyes párt és nótakör. A kiegyezés, ami élhető win-win szituációt teremtett Magyarország és a Habsburgok közt, az csak úgy megtörtént. Naná, a reálpolitikához kicsit több ész kell annál, mint hogy bebaszva felborítjuk a villamost, ezért a kiegyezést nem érti meg minden hülye, vagyis azonosulni se tud vele. Filmen se olyan izgalmas. Nincs benne tank. Térkép, az igen. (…) 1956 történéseiről még jó ideig összevissza folyik a vita. Kissé megszaladt a postairón Pozsgay és a későbbi rendszerváltók kezében, amikor népfelkelés, majd nagyon gyorsan hótiszta forradalom és szabadságharc, nemzeti mestermunka lett belőle. Egyelőre az se biztos, hogy a zavargáshullám kifejezés nem fedi pontosabban azt, ami 1956-ban történt. A tűrhetetlen elnyomás elleni bátor lázadást, a Rákosi igen alulfejlett pártellenzékének csetlés-botlását, ami aztán diplomáciai nonszenszek által elszórt lövöldözésekbe és kemény megtorlásba torkollott. Nemhogy Kossuth Lajos és felelős kormány nem volt, de semmilyen egyéb országos hatóság. Anarchikus intifáda, nem szervezett függetlenségi háború. Azonkívül, hogy tömegek emelték fel a fejüket és jöttek elő a sötétből, hogy nemet mondjanak a minden húrt túlfeszítő Rákosi-klikknek, nincs semmi, amit mitizálni és példaként állítani érdemes volna. Csak ugye megint: részletekben értékelni bonyolultabb és fárasztóbb, mint égbe emelni az egészet. Itt van például ez a Nagy Imre. Egy szovjet állampolgársággal kidekorált moszkovita komcsi, aki többek közt azért került a párt csúcsára, mert jól feküdt Moszkvában. Idehaza földet osztott, majd padlást sepert, és gazsulált Rákosinak, hogy vegyék vissza a tutiba. A kettejük közti hatalmi harcot persze főleg az irányította, melyikük tartótisztje hogyan helyezkedett a Kremlben, de azért voltak eszközeik. Nagy Imrének például az, hogy őt mégse utálták annyira a magyarok, mint a zsidó Rákosit. Rákosinak meg az, hogy nála volt a bikacsök. (…) Lavrentyij Berija elvtárs már korábban jelezte Rákosinak, hogy a zsidó kommunista király azért mégiscsak pofátlanság, és egyébként is ő, a veterán csekista futtatta Nagy Imrét. De amikor azt látták, hogy a bajuszos kolléga letolja a gatyáját, és a seggét mutogatja feléjük, akkor begurultak. (…) A hős, akit a forradalom vezéralakjaként ünneplünk, ekkor kénytelen volt észrevenni, hogy innentől ő nem irányít semmit. Sikerült ilyen remek helyzetbe manővereznie magát és az országot, ahol még az utolsó szó jogán elmondhatja az éterbe, hogy »csapataink harcban állnak«, pedig nem az ő csapatai voltak, és a harcnak nem volt értelme. (…) A Szovjetunió pedig papírforma szerint leverte a felkelőket, nem túl nagy meglepetésre; mondhatni, Nagy Imrén kívül mindenki tudhatta, hogy a végkifejlet szempontjából mindegy, ma vagy holnap kérünk szépen bocsánatot. Horthy is beleszaladt egy vesztes háborúba, de azért annak mégis több esélye volt, mert nem volt egyértelmű, nem erősebb-e a német az orosznál. 1956-ban nem volt kérdés. Aki egy két hét alatt elbukó háborút kiprovokál, az nincs észnél.” 1

Miért?

Elolvastam, azután sokáig bámultam magam elé. És megint jött az a keserű íz a torokban: a gyűlölet. Fel is ötlött bennem, hogy olyan vagyok éppen, mint a jelenlegi viszonyok: a gyűlölet tart életben. Csak azt nem tudtam még, hogy mit is gyűlölök jobban: a gondolatot? Vagy a pusztító jelenidejűséget és a gondolattalanságot? Ezt a magabiztos, rendíthetetlen, kikezdhetetlen ostobaságot…
Vagy csak azt, hogy Shakespeare, az ős Kaján vagy éppen Kafka helyett ilyesféle szövegeket kell olvasnom és elemeznem. És egy nagy, kövér, gúnyos kérdés vöröslött a sarokban, nevezetesen, hogy van-e nekem erre időm? S ha igen, akkor miért erre? Végül elkezdtem felépíteni egy logikai sort. Hogy akkor majd miképpen is legyen a szembenállás. A lázadás.
Gondoltam, első érvként odavágom: Kossuth nélkül soha nem lett volna kiegyezés. Ugyanis semmit nem adnak ingyen. A szabadságot végképp nem, még akkor sem, ha felemás. Olyan „foglár háta mögötti”. Annak is ára van. Vér az ára. Harc. Mocsok. („Világra jöttem vérben és mocsokban…”) Ezt a mostani szabadságunkat kaptuk először ingyen. Hát úgy is néz ki éppen. Púpos, gonosz, torz, nyomorék. Undorító. Ültünk, csak ültünk a börtönben, és álmodoztunk róla. A szerelmünkről. Aztán egy napon kinyílt a börtönajtó. Nem mi nyitottuk ki. Ránk nyitották. Mi pedig kiléptünk, hunyorogva, apróra szűkült disznó- szemekkel, és ez várt ránk a kapuban. Ez az elaggott, rút förtelem. Mert nem mi választottuk, nem mi küzdöttünk meg érte. Kaptuk. Az igazi helyett. És belebetegszünk, hogy minden reggel mellette kell felébrednünk.
Gondoltam, második érvként odavágom: 1956 nélkül soha nem lett volna puha Kádár-kor. Azért, hogy mi zabálhassunk, gyerekeknek kellett meghalni Budapest utcáin. Kivégezték Tóth Ilonát, Mansfeld Pétert s még százakat. Ez volt az ára annak, hogy mi háromévente kaphassunk kék útlevelet, és a zokniszárban kicsempészett húsz dollárral szégyellhessük a pofánkat Nyugaton. Az más kérdés, hogy Tóth Ilona, Mansfeld Péter s a többi százak nem erről álmodtak. Leginkább a siralomházban, priccsre kuporodva, a legutolsó éjszakán nem. Mi főztük ezt a puha, langyos, Kádár-kori becstelenséget és feketelevest az ő álmaikból – de az ő álmaikból főztük, a szentségit! S gondoltam még, hogy akkor egy ilyen ócska alak ne keressen önigazolást az ő hátuk mögé bújva…
Sőt, gondoltam, harmadik érvként odavágom: ez a win-win játszma, amelyben mindenki nyer, ez a kádárizmus maga. S hogy ahol mindenki nyer, ott mindenki gazember. Ahol már nem is akasztanak, csak a becsületet kérik el, ott lesz igazán „mindenki szem a láncban”.
Voltaire így írt Pangloss mesterről:
„Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a kozmológiával kapcsolatos kretinológiát tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika. (…) Következőleg, akik azt állítják, hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniuk, hogy minden a legjobban van.”
Hát nem csodálatos?
Voltaire minden valószínűség szerint az egész felvilágosodás egyik legelviselhetetlenebb alakja volt. Ő volt a felvilágosodás összes Eörsije. Mégis, micsoda különbség! S hogy mennyire tudta, a Pangloss mesterek halhatatlanok. Pangloss mester ma már az egész „rendszerváltó” „értelmiség” (tisztelet a kivételnek – úgyhogy marad a tarsolyban el nem használt tisztelet bőven…).
Legvégül aztán – mint mindig – mást gondoltam. Azt, hogy nincsenek érvek. Viszonyok vannak és jelenségek. És ezek majd valami iszonyatba fognak torkollani. Nemsokára…

Mi történt Weimarban?

Weimarizálódunk!, hangzik lépten-nyomon a magyarországi baloldali és liberális értelmiség vészkiáltása. S ez a „weimarizálódunk” is bekerült azok közé a közhelyek közé, amit gépiesen ismételgetünk, miközben azt sem tudjuk, miről beszélünk. A tisztánlátás végett: az ország weimarizálódása az Orbán-kormány idején kezdődött. Akkor és azzal, hogy a gátlástalan baloldali és liberális értelmiség semmitől sem riadt vissza a szent cél érdekében: az aklon kívüli Orbán eltávolítása. Bármi áron, bármilyen eszközzel. Akkor kezdődött a folyamat. S hogy mi is a weimarizálódás? Paul Johnson elmeséli:
„A baloldali értelmiség gyakran szándékosan próbálta feldühíteni a jobboldali gondolkodású Németországot. Hiszen oly sokáig fojtogatta őket a hadsereg, az egyház, az udvar és az akadémia hagyományos bölcsessége; most eljött a kívülállók ideje, akik furcsa és teljesen előzmények nélküli módon a weimari társadalomban bennfentesekké váltak. A legdivatosabb és leghatásosabb új hetilap, a Weltbühne magasztalta a szexuális szabadságot és a pacifizmust, viszont ócsárolta és kinevette a hadsereget, az államot, az egyetemet, az egyházat és mindenekelőtt a kényelmes és iparkodó középosztályokat. Itt jelentek meg Kurt Tucholsky írásai, azé a szatirikusé, akit sokan Heinéhez hasonlítottak, s akinek fanyar tolla minden más írónál gyakrabban és sikeresebben karcolt a Kelet-hívők bőre alá – mintegy George Grosz félelmetes karikatúráinak verbális párjaként. Ezt írta: »Nincs a német hadseregnek olyan titka, amelyet ne nyújtanék át készségesen egy idegen hatalomnak.« Tucholsky fantasztikusan tehetséges volt, fájdalmat akart okozni, gyűlöletet és dühöt kelteni. Sikerült neki.

Kulturális állóháború

Ez a kulturális állóháború, amelyet tekintet nélkül mindenfajta genfi konvencióra, könyörtelen gyűlölettel, ellenségeskedéssel és kegyetlenséggel vívtak, szándékosan arra szolgált, hogy felkeltse a Kelet-hívők atavizmusát. Ezek az emberek paranoid módon közeledtek a közszférához. Ezt a paranoiát Bismarck bizonyos fokig szándékosan idézte elő. De már jóval 1914 előtt ösztönössé és megszokottá vált: a Birodalmat világméretű politikai, gazdasági, katonai és kulturális összeesküvések célpontjának tekintette. A háborús katasztrófa messze nem űzte el a képzelgéseket, inkább mintha megerősítette volna őket. S most itt állt a nemes, tehetetlen és szenvedő Németország, vereségbe süppedve, ama kozmopolita siserehad gúnyolódó gyötrésének kitéve, amely kizárólagosan fér hozzá a művészi kifejezés minden lehetőségéhez, s titkos összeesküvés útján módszeresen a saját átkozott civilizációjával váltja fel a német kultúrát. Az 1920-as évek folyamán egyre hangosabbak a sérelmek, amelyeket hatásosan foglal össze Friedrich Hussong Kurfürstendamm című könyve, amely néhány héttel a nácik hatalomra kerülése után jelent meg:
»Csoda történt. Eltűntek… Azt állították, ők a német szellem, a német kultúra, a német jelen és jövő. Ők képviselték Németországot a világ előtt, ők szóltak Németország nevében… Minden más tévedésnek, alacsonyabb rendűnek, sajnálatos giccsnek, undorító filiszterségnek számított… Mindig az első sorban ültek. Ők osztogatták a szellem és az európaiság lovagi címeit. Amit nem engedélyeztek, az nem létezett… Ők csinálták meg magukat és másokat. Aki őket szolgálta, biztos lehetett a sikerben. Felléphetett a színházaikban, írhatott a lapjaikba, az egész világon reklámozták; az ő áruját ajánlották, legyen szó sajtról vagy relativitáselméletről, púderről vagy korszínházról, szabadalmazott gyógyszerről vagy emberi jogokról, demokráciáról vagy bolsevizmusról, az abortusz propagálásról vagy a jogrendszer elleni propagandáról, rohadt néger zenéről vagy mezítelen táncról. Röviden, sohasem létezett arcátlanabb diktatúra, mint amilyen a demokratikus értelmiségé és a civilizáció irodalmáraié volt.«”2
Jó szöveg, nem? Hiszen érthető. Nincsen benne egyetlen mondat sem, ami után ne ismernénk magunkra, a saját világunkra. A viszonyokra. A jelenségekre. Még egy ismert anekdota jut eszembe minderről. Mint tudjuk, Németh László és Zelk Zoltán igen jó barátok voltak. A vészkorszakban Németh László bújtatta a pincéjében Zelket. Zelk pedig, mert ideje is volt, unatkozni meg rühellt, Németh László írásait olvasgatta. Egy este Németh László leballagott a pincébe, elbeszélgetni kicsit a barátjával. Zelk pedig így szólt hozzá: – Tudod, Laci, olvasgatlak itt téged, és az jutott eszembe, lehet, hogy most nem kéne bújtatnod, ha mindezt nem írtad volna meg.
Jó ez az anekdota is.
Elgondolkodtató. S mivel mély meggyőződésem, hogy Németh Lászlónak majdnem mindenben igaza volt, így csak annyit üzenhetek, kiabálhatok át az árkon: nehogy azt gondoljátok, hogy pusztán a történelmi előzmények ismerete vissza fog tartani attól, hogy megírjam a magam igazát. Szálljatok inkább magatokba. És gondolkodjatok el mélyen. Miközben bennünket gyaláztok, gúnyoltok, próbáljátok bemocskolni a hitünket, hagyományainkat, történelmi szentségeinket, s miközben minket náciztok le minden skrupulus nélkül, ha eljön egyszer az iszonyat, rajtunk kívül senki sem fog megvédeni benneteket.
Ezt üzenem odaátra.

(P. s.: Amúgy külön gratulálok az Index szerkesztőségének, hogy a november 4-i gyásznap alkalmából ezt a cikket találták közlésre érdemesnek. Persze nincsenek véletlenek…)

Jegyzetek:
1. Tóta W. Árpád: A tehetetlen halott (Index, november 4.)
2. Paul Johnson: A modern kor (XX. Század Intézet – Kairosz Kiadó, 2000)