Az ember márciusban több évtizednyi, a hazai futballvalóságban eltöltött idő után még mindig várja a sáros magyar pályákon útnak induló, döcögő támadásokat, a „még idő kell a fiúknak”-féle edzői értékeléseket, és próbál megismerkedni az egyre egzotikusabb országokból érkező új futballvarázslók neveivel. De a varázs egyre inkább kopik, mert amíg gyermekkoromban még Détári Fradiba igazolása volt a slágertéma – mostanában Döme inkább a sokadosztályú kispadok között kalandozik –, addig ma a nyíregyházi játékoskeringő, az újpesti vezetők Hemingway-i fordulata, a meccseket bojkottáló ultrák meg a lassan már az ország fél lakosságának zsebében megbúvó szurkolói kártya a téma. Amiből már mindenkinek van egy, csak éppen nem akaródzik használni azt.
Lépjünk is túl a rögvalóságon, lement nyolc plusz egy meccs (a Nyíregyháza múlt héten Pakson ikszelt, két kapussal a mezőnyben), igazából sok minden a füves pályán nem változott. Most persze mindenki bizakodik, hosszú volt a tél a „mennyei” nélkül, ráadásul új játékosok hadai lepték el a csapatokat, az első helyezett bajnok lenne, a harmadik előrelépne, az utolsó kettő meg már nagyon nem lenne utolsó kettő. A szokásos félszezon elejei várakozások ezek, semmi nem utal arra, hogy itt bármikor komoly előrelépés történik – persze nem infrastrukturális, hanem inkább tudásvonalon. Persze lehet, hogy a háttérben már a jövő Messijeit képezik valamelyik akadémián (elég lenne pár Albert meg Bene, sőt Gera vagy Dzsudzsák is ), ezért aztán nem lenne elegáns legalább azokra nem reménykedve tekinteni, akik még szívügyüknek tekintik a honi focit és próbálnak tenni érte többet-kevesebbet.
A magyar focit érintő érdekes kérdések az elmúlt hetekben inkább Berlinben zajlanak, ahol Dárdai Pali bizonyítja-bizonyíthatja, hogy van még magyar legény a gáton, ergo Csernai Pál után (és egy kicsit a Skóciában az év edzőjévé is választott László Csaba-epizódot követően) van még olyan honi futballgondolkodó, akit megtűrnek a nyugati, minőségi mércével mért futballban is. Sőt nem csak megtűrnek, hanem elvárnak tőle. Pali most megint hozott egy győzelmet, a Hertha menekül a kiesés elől, ráadásul a válogatottban is megnőtt a bizalom a bukaresti félcsoda óta, szóval a remény lángja most a szokásosnál is erősebben pislákol.
Ugyan hétvégén már repültek a söröskupakok, de a magyar drukker idén ennél többre vágyik; ha nem is érnék meg a klubcsapatok az őszt a nemzetközi kupákban, azzal mindenki kibékülne, ha a válogatott szintet lépne és valahogy odakeveredne Franciaországba a 24 csapatos Európa-bajnokságra. Akkor már a pezsgőspalackok is kinyílhatnának.
