A gazdasági felzárkózás modelljei és Magyarország

Milyen Magyarországot szeretnénk? És miként születhetne meg ez az ország? Pogátsa Zoltán vitaindítója a Magyar Nemzet új sorozatában.

Különösen azzal nem, hogy a transznacionális cégek alacsony hozzáadott értékű és bérezésű termelési fázisait húzza magára, ahogy Kelet-Európában tették a rendszerváltás után. Alapvetően két modellnek sikerült az áttörés: a skandinávnak, illetőleg az európai és távol-keleti konzervatív fejlesztő államokénak.

Milyen Magyarországot szeretnénk? És mit kellene tenni azért, hogy ez az ország megszülessen? És a legfontosabb: hogyan? Kövesse a Magyar Nemzet új vitacikksorozatát!

Élhető, modern Magyarország. Nagyon röviden fogalmazva ez az a hely, ahol a legtöbben élni szeretnénk. Hogy ez miképpen érhető el, arról beszélni kell. A hogyan ugyanis itt a legfontosabb kérdés. Erről szól az a vitacikksorozat, amelyet ma indított el a Magyar Nemzet: a különféle szakmák és hivatások jeles képviselői a hogyanra keresik a választ.

Nem volt – lesz. Ez a címe új sorozatunknak, amelyben az első cikket Pogátsa Zoltán közgazdász jegyzi.

A világgazdaságban a felzárkózás eleve ritka. A világ kétszázhúsz országából legfeljebb egytucatnyiról mondható el, hogy ténylegesen a leggazdagabbak közé kerültek. Ezek többsége is meglehetősen kis ország. Az északi modell az erőforrások széles szétterítésével azt célozza meg, hogy minél nagyobb középosztályt hoz létre, melynek tagjai megfelelően tanultak és anyagilag függetlenek ahhoz, hogy a politikusokat ellenőrizni képes demokráciát működtessenek. A jól teljesítő és területileg, társadalmi csoportok szempontjából kiegyenlített minőségű oktatási rendszer, a kiterjedt szociálpolitika, közösségi közlekedés eszközeivel teremti meg a modell a társadalmi mobilitás lehetőségét az alul lévőknek, akikből aztán megerősödhet az elején gyenge középosztály. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász szavaival élve a képessé tevő állam lehetőséget teremt a szegényeknek arra, hogy kiteljesítsék képességeiket. Az északi modell a szinte mindenkit tagjai közt tudó szakszervezetek és a magas legitimitású kamarák együttműködésére alapozva állapít meg ágazati bérminimumokat a termelékenység növelésével arányosan, és ezek folyamatos és tudatos emelésével nyomja ki az alacsony hozzáadott értékű, rosszul fizető termelést. Az állásukat elvesztő munkavállalókat átképzi, hogy jövedelmező, a létminimum felett fizető állást legyenek képesek elvállalni. Mindezek következtében a skandináv jóléti államokban a legmagasabb a foglalkoztatás aránya Európában, a legmagasabbak a bérek és humán fejlettségi index, a legalacsonyabb a korrupció, a leginkább fenntartható az adósságpálya, és az unió versenyképességi listáját is vezetik.

Magyarország az utóbbi években inkább a konzervatív fejlesztő állami modellt követi. A közepesen fejlett országokban ritkán jön létre az erőforrásokat a társadalom egészében szélesen elterjesztő északi modell. A gazdasági felzárkózás programját általában először egy olyan konzervatív gazdasági elit tűzi ki célul, amely érzékeli nemzete elmaradottságát a világgazdaság fejlettebb régióihoz képest, de nem áll szándékában odahaza privilegizált társadalmi státusában osztozni a szélesebb néprétegekkel. Ilyenkor körvonalazódik a konzervatív fejlesztő állam alakzata. A gazdasági és politikai elit együttműködésében az erős államot használják fel arra, hogy a hazai megtakarításokat intenzív fejlesztőpolitika irányába tereljék. A hazai tulajdonú nagyvállalati szektor mellé állami vállalatokat hoznak létre, amelyeket de jure vámokkal vagy de facto nem vám jellegű korlátozásokkal, szabályozással segítenek felnőni külső versenytársaikhoz. Állami tulajdonú bankok, befektetési alapok életre hívásával segítik a hazai nagyvállalati szektor növekedését, adott esetben akár kimentve őket az időnként adódó válsághelyzetekből. Mindezekben tehát a konzervatív jóléti állam tudatosan elutasítja az angolszász típusú laissez-faire modellt, amelyről persze szintén kimutatható, hogy a valóságban ott is az állam és a magángazdaság közti szoros kötődések dominálnak a tankönyvi piaci logika retorikai homlokzata mögött. A konzervatív fejlesztő államokat működtető jobboldali politikai erők a nacionalizmus folyamatos életben tartásával legitimálják magukat, illetve a lakosság életszínvonalának fokozatos emelésével. Mivel a fejlesztő államot szűk elit működteti, az északi modellel szemben itt nagy a kísértése annak, hogy ez az elit egy idő után szem elől tévessze az össznemzeti érdeket, és az erőforrásokat elkezdje saját maga felé terelgetni.

A konzervatív fejlesztő állam archetípusa a bismarcki Poroszország, majd Német Birodalom, amely a tizenkilencedik század végén a brit gazdaság utolérésére szövetkezett a porosz junkerekkel, és állami bankok segítségével óriási ipari konglomerátumokat fejlesztett. A brit szabad kereskedelmi törekvésekkel szemben, amelyeket Friedrich List, Gustav Schmoller és más német közgazdászok javallatára a porosz állam elutasított és pejoratívan „manchesterizmusnak” titulált, a németek tudatos állami gazdaságfejlesztésbe kezdtek. Ennek a filozófiának elemei módosult formában a második világháború utáni német modellben is fellelhetők.

Hasonló jegyeket mutatott a francia felzárkózás, amely a világháború utáni De Gaulle-i jobboldali etatizmusban csúcsosodott ki. Jellemzője az állam markáns szerepvállalása a gazdaság fejlesztésében. A katolikus társadalomképet és francia nacionalizmust valló De Gaulle-i Franciaország már közvetlenül a második világháború után államosította a gazdaság nagy részét, köztük például az elektromos hálózatokat, az AGF biztosítót, a Crédit Lyonnais és a Société Generale bankokat, a Renault autógyárat. A gazdasági stratégiát ezeken az államosított vállalatokon keresztül kívánták érvényesíteni a francia ’grandeur’ nagyobb dicsőségére. Az egyes szektoroknak differenciált, államilag megállapított kamatokkal adtak hiteleket, így folytatva iparpolitikát. A francia atomerőművekben, kikötőkben, autópálya-hálózatban, a Concorde repülőgép és a La Manche-csatorna francia oldalán mind-mind az állam volt megtalálható. És nem is sikertelenül. A világháború utáni három évtizedet hívják a gazdasági fejlődés, a magas foglalkoztatási arány és a javuló életszínvonal miatt a franciák „les trente glorieuses”-nek, dicsőséges harminc évnek.

A francia jegybank kedvezményes hitelekkel segítette a gazdasági szereplőket, és a folyamatosan növekvő bérszínvonalat is az egyes szektorokon belül meghatározó állami szereplők determinálták. Ezeken keresztül az állam tudatos jóléti politikát folytatott legitimitásának fenntartására. Mindennek tetejébe rögtön a második világháború lezárása után bevezették az úgynevezett indikatív tervezést, amikor az állam a következő évekre termelési és infrastrukturális célkitűzéseket fogalmazott meg. Ezeket természetesen nem kérték olyan szigorúan számon, mint a tervutasításos, szovjet típusú rendszerekben, de egészen a hetvenes évekig több egymást követő terv keretében igyekeztek a gazdasági fejlődést, felzárkózást célszámokhoz kötni. A tervtanács vezetője a sokak által az európai integráció elindításában játszott szerepe miatt ismert Jean Monnet volt, aki előzőleg a világháború amerikai hadigazdaságában tapasztalta meg a gazdasági tervezés sikerét.

A sajátos francia etatista modellt követte a második világháború utáni évtizedekben több elnyomó államot működtető dél-európai ország, többek között Spanyolország, Portugália és Görögország is, impresszív gazdasági növekedést felmutatva. A francia államközpontú gazdaságfilozófia még a török kemálizmusba is átszivárgott.

Az Európán kívüli konzervatív modernizációs modell a távol-keleti fejlesztő állam volt, amely közismert módon az ázsiai kis tigriseket (Japán, Szingapúr, Hongkong, Tajvan) zárkóztatta fel a harmadik világból az elsőbe, és azóta a tigriskölykök is másolják (Malajzia, Indonézia, az utóbbi időben Kína). Itt az erősen centralizált állam hazai iparbajnokokat igyekszik exportképessé tenni, azok erőteljes segítésével. Miközben kihasználja a nemzetközi szabad kereskedelem exportelőnyeit, valójában vállalatcsoportokon (a japán keirecuk, a koreai csebolok) belüli kereskedelem segítségével de facto minimálisra tudja szorítani az importot. Az állam szintén aktívan közreműködik a technika és az össztársadalmi tudás szintjének emelésében, intenzíven befektetve ezekbe. A munkapiac talán a kapitalizmus összes válfaja között a legbékésebb, mivel a távol-keleti vállalat a munkavállalóit kvázi családtagokként kezeli, és hosszú távú előremeneteli pályát rajzol fel nekik. Cserébe a munkavállalók lojalitása a vállalat iránt szinte megkérdőjelezhetetlen. A távol-keleti fejlesztő államot működtető jobboldali politikai pártok európai társaikhoz hasonlóan az erős nemzeti érzés folyamatos életben tartásával legitimálják magukat, illetőleg a lakosság életszínvonalának fokozatos emelésével. A második világháború után a távol-keleti államoknál erre még rárakódott a Kína és a Szovjetunió jelentette külső fenyegetettség összetartó ereje is.

A távol-keleti fejlesztő állam alapmodellje Japán volt. Chalmers Johnsonnak a japán gazdasági csodáról szóló nagy sikerű könyve bevezette a gazdaságszociológiába a fejlesztő állam fogalmát. A nagy japán gazdasági holdingokat, a keirecukat (Toyota, National Panasonic, Hitachi stb.) az évtizedeken át konzervatív színezetű kormányzat a Technikai és Ipari Minisztériumon keresztül segítette pénzügyi forrásokkal, know-how transzferrel, piaci korlátozásokkal. Ezt a modellt aztán számos más távol-keleti kormányzat is követte, és szinte mindegyik ezek közül tartósan két számjegyű éves gazdasági növekedést ért el. Példájuk nyomán a közgazdasági sajtó hajlamos tigrisnek címkézni minden olyan országot, amely tartósan magas növekedést ér el.

Látványos fejlődési pályát járt be Dél-Korea. Kevesen tudják, de az egységes Korea gazdagabb része hagyományosan az északi volt. Oda koncentrálódott az 1910 és 1945 közötti japán megszállás, amely erőteljes iparosítással párosult. A testvérháború után megosztott Korea sikertörténete mégis a déli rész lett. 1961-ben, nyolc évvel a polgárháború után Dél-Korea átlagjövedelme 82 dollár volt, kevesebb mint a fele Ghána 179 dolláros mutatójának. Ma Korea a világ egyik leggazdagabb országa. A koreai növekedési modell, ahogy a többi ázsiai tigrisé is, a fejlesztő állam modellje. A Park tábornok vezette dél-koreai nacionalista katonai diktatúra szinte semmit nem talált ki magától, majdnem mindent az egykori megszállótól, Japántól tanult el. Viszont ezt tökélyre fejlesztették, és körülbelül annyi idő alatt zárkóztak fel a totális nyomorból az első világba, amennyit mi a rendszerváltás óta elvesztegettünk. A koreai állam saját multinacionális cégeket nevelt ki, nem pedig a külföldi működő tőkére alapozta a növekedést. A társadalom saját belső megtakarításaiból finanszírozta a beruházásokat, nem hivatkozott a hazai tőke hiányára, mint a kelet-európai közgazdászok a rendszerváltás idején a kifelé történő privatizáció indoklásakor. A koreai rezsim kifejezetten távol tartotta a közvetlen külföldi befektetőket, ehelyett inkább nagy volumenben vett fel modernizációs hiteleket a Világbanktól és külföldi partnereitől, amelyeket a magyar Kádár-rezsimtől eltérően jól hasznosított. Olyan iparágakat jelölt meg, amelyek alkalmasak lehetnek saját ipari konglomerátumok létrehozására. Koreai nyelven ezek a csebolok, és a magyar olvasó is jól ismeri őket: Hankook, Hyundai, Daewoo, Lucky Goldstar, és a leghíresebb, a Samsung, amely 1938-ban alakult, és kezdetben halat és zöldséget árult. Ezeket állami eszközökkel támogatta, technológiát adott át nekik, lenyelte veszteségeiket. A konglomerátum gyártóüzeme a cégcsoport alapanyag-gyártójától vásárolt, a cégcsoport bankjától vett fel hitelt, nem pedig a tankönyvi példa szerint a legolcsóbb piaci forrásból, és legkevésbé külföldről. A koreai csebolok annyiban különböztek csak a japán keirecuktól, hogy nem volt pénzügyi önállóságuk. A koreaiak hisznek a megrendelések multiplikátor-hatásában, azaz hogy a hazai tőke itthon maradva és körbeforogva sokaknak adhat megrendelést és ezen keresztül megélhetést.

A tőke Koreában egyáltalán nem volt liberalizálva, azt az állam kontrollálta. Az állam a kitűnő oktatási és kutatási rendszer létrehozásával és támogatásával egyre magasabbra emelte az exporttermékek technikai színvonalát. Az egykori agrárország kezdetben emberi hajból készült parókát és tengeri hínárt exportált, majd gyatra műanyag termékeket, később „koppintott” elektronikai egységeket, végül elektronikai csúcstechnikát, félvezetőket, autókat, és ma már ők adják a világ hajógyártásának háromnegyedét is.

Egészen extrém államközpontú fejlődésen ment keresztül Szingapúr, amely a második világháború után nem is létezett mint önálló állam, csupán egy brit gyarmati hajójavító állomás volt. Lee Kwan Yew (Li Kuang-jao) elnök vezetése alatt egy represszív állami struktúra kovácsolt nemzetet a soknemzetiségű városállamból. A kormányzat először a külföldi működő tőkére támaszkodva stabilizálta a gazdaságot, ám így a hetvenes években is csak a GDP 10-20 százalékát érték el. Ehhez állami infrastruktúra és látványosan javuló oktatási rendszer társult, illetőleg a lakosság 87 százalékának rendelkezésére bocsátott, államilag épített lakásállomány. A külföldi tulajdont hamar kiváltották egy állami tulajdonú befektetési alap segítségével, amely kötelezően megsarcolta a lakosság megtakarításait. A folyamatosan javuló oktatási rendszer egyre emelte a szingapúri lakosság termelékenységét. Lee elnök időről időre jelentősen növelte a bérek színvonalát, ezzel tudatosan szorítva ki az országból az alacsony hozzáadott értékű termelést. A kilencvenes évekre a jövedelmek szintje meghaladta az egykori gyarmattartó britekét, ami jelentősen hozzájárult az elnyomó állam elfogadottságához az Oroszlán Városában. Szingapúr nemcsak regionális technikai és pénzügyi úttörővé nőtte ki magát, hanem idővel ismert módon offshore-központtá is vált.

A kilencvenes évektől kezdve pedig egyre inkább Kína vált a világgazdaság motorjává, átállva az államszocialista tervgazdasági modellről a távol-keleti fejlesztő államira, miközben hivatalosan megtartotta hagyományos kommunista politikai profilját. Tanult Oroszországnak a Szovjetunió összeomlását követő helyzetéből, itt a neoliberális paradigmára alapozva sokkterápiát, gyors privatizációt hajtottak végre, a piaci mechanizmusok beállásában reménykedve, ehelyett azonban extrém oligarchakapitalizmust és társadalmi dezintegrációt éltek át.

A konzervatív fejlesztő államok alapvetően a társadalmi jólét folyamatos emelésével legitimálják működésüket, amelyhez olajozott, hatékony, korrupciómentes, a hosszú távú nemzeti célokat szeme előtt tartó államigazgatás szükségeltetik. Ez ma még Magyarországon nincs meg, megfelelően vonzó közalkalmazotti bérek, kiszámíthatóság és elszámoltathatóság hiányában. A konzervatív fejlesztő állam hamar meggyengül, ha széles néprétegek nem érzik életszínvonaluk tartós javulását. A széles foglalkoztatáshoz és a folyamatosan növekvő bérekhez az állam tudatos humán tőkét emelő politikája szükségeltetik, ami teljességgel az ellentéte Magyarország elmúlt években folytatott gyakorlatának, amikor is az állam kivonult az oktatási rendszer finanszírozásából. A konzervatív fejlesztő államok – szintén szemben Magyarország jelenlegi gyakorlatával – nem árulják világszerte a külföldi befektetőknek az alacsony hozzáadott értéken termelő, rosszul képzett munkaerejüket, hanem magas hozzáadott értékű, exportképes, végterméket is előállítani tudó hazai vállalatokat hoznak létre és támogatnak konzekvensen. Magyarországon ilyen cég jó ha 30-40 létezik, és kifejezetten nem voltak az állami támogatáspolitika célkeresztjében az utóbbi években.

A magyar konzervatív fejlesztő állam a tőkeoldalon a támogatott vállalati hitelezés kitűnő intézményén keresztül megteremti az egyik termelési tényező lehetőségeit, de a munkaerő oldalán és a termelékenység tekintetében ezzel szembemenő folyamatokat indított el. Ez középtávon megfojtja a magyar konzervatív fejlesztő állam esélyeit. Amennyiben fenntartható módon meg akarja ismételni a konzervatív fejlesztő államok sikerét, száznyolcvan fokos fordulatra van szüksége a humán tőke és technológiapolitika tekintetében.