Kénytelen vagyok megszólalni

Antall József végig tiszta tudott maradni a Kádár-rendszer legnehezebb évtizedeiben.

Kahler Frigyes közelmúltban megjelent és Fricz által hivatkozott könyvében Horn Gyula 1991. november 13-án, a Zétényi-törvény megszavazását követő héten elhangzott, meglehetősen zavaros parlamenti beszéde nyomán jut arra a következtetésre, hogy lehetett valamiféle „gentleman’s agreement” az MSZMP és az ellenzék között, és ebbe belekeveri Antall József személyét. Aztán idézi a miniszterelnök két héttel későbbi felszólalását, és megállapítja, hogy Antall ebben nem cáfolta az MSZP elnökének állítását, miszerint a kerekasztalnál létrejött volna valamiféle megegyezés arra vonatkozóan, hogy nem lesznek felelősségre vonások. Horn az említett zavaros felszólalásában valóban célozgatott ilyesmire. A miniszterelnök ezen az ülésen nem vett részt, de én frakcióvezetőként – és az Ellenzéki Kerekasztal szervezőjeként – azonnal visszautasítottam Horn állítását. A következőképpen fogalmaztam: „Itt a Házban többször elhangzott az utóbbi időben – és most Horn Gyula is erre utalt – a háromoldalú tárgyalások idején kötött állítólagos hallgatólagos megállapodás. Én mint az Ellenzéki Kerekasztal szervezője felelősségem tudatában mondhatom, hogy semmi ilyesmiről szó nem volt.”

Kahler Frigyes erről nem tesz említést. A miniszterelnöknek viszont felrója – és messzemenő következtetésre jut belőle –, hogy két héttel később elhangzott felszólalásában nem cáfolta az MSZP elnökének állítását. De miért is kellett volna ezt megtennie, amikor frakcióvezetője ezt már azon melegében megtette? Ráadásul egy olyan felszólalásban, amelynek célja az ellenzék és a sajtó által a Zétényi-törvény elfogadása és a Kónya–Pető-vita után keltett hisztéria visszautasítása volt, hogy a koalíció nem törvényes igazságtételre, hanem boszorkányüldözésre készül. Hogyan lehet ennek alapján arra a következtetésre jutni, hogy „a hatalmat átadók és átvevők között volt egyfajta megállapodás az átfogó igazságtétel mellőzésére”? Amit aztán Fricz Tamás úgy említ, hogy „Horn Gyula, az MSZP és Antall József között lényegében véve alku köttetett arról, hogy Magyarországon nem lesz semmiféle lusztráció és történelmi igazságtétel”.

Mindez prekoncepció alapján kialakított megalapozatlan vélemény, önmagában nem igényelne válaszadást. Miként az a bulvársajtóba illő, színvonaltalan megállapítás sem, hogy „az MSZP, Horn Gyula, Antall József, illetve Sólyom László jó magyar szokás szerint »lemutyizta« a rendszerváltást”. Az az elképesztő állítás, hogy Antall József „fogott ember” lett volna, már nemcsak történelemhamisítás, hanem aljas rágalom, súlyos kegyeletsértés. Erre reagálni: becsületbeli ügy, nehéz mindezt indulat nélkül megtenni, de megpróbálom. A miniszterelnök ellenfelei nehezen fogadták el, hogy Antall József végig tiszta tudott maradni a Kádár-rendszer legnehezebb évtizedeiben. Nehezen fogadták el, hogy van egy ember, aki túléli a diktatúrát, s közben semmi olyat nem tesz, amiért egy kicsit is restelkednie kellene.

A liberális oldalhoz sorolt történész, Rainer M. János tüzetes kutatást végzett az Antall Józsefre és édesapjára vonatkozó titkosszolgálati anyagokban. Kutatása eredményét Jelentések hálójában című könyvében tette közzé. Ebből kiderül, hogy Antall Józsefet 1957-től 1989-ig folyamatosan megfigyelték a kommunista állambiztonság emberei. A jelentésekből olyan személyiség képe bontakozik ki, amelynek alapján érthető, hogy a titkosszolgálatokban fel sem vetődött, hogy Antall Józsefet megpróbálják beszervezni. A könyvben közzétett dokumentumok alapján a néhai miniszterelnök szinte megdicsőül.

Ehhez képest több mint húsz évvel Antall József halála után akad valaki – ráadásul a magát jobbközépnek valló oldalról –, aki azt az elképesztő vádat fogalmazza meg, hogy a miniszterelnök „fogott ember” volt. Fricz Tamás cikkének alcíme: Fennáll a veszélye annak, hogy a hatalom elfelejti, kinek mit köszönhetett. Az egzisztenciális aggodalmakat megértem. De miért kell ebbe a „mai kocsmába” Antall Józsefet és a rendszerváltoztatást belekeverni? Bíró Zoltánnak – Antall elődjének az MDF élén – már korábban is voltak olyan nyilatkozatai, amelyekben Antall Józsefet „küldött embernek” nevezte. Ezt azonban mindenki egy sértett ember nevetséges vádaskodásának minősítette, és senki sem foglalkozott vele. Időközben azonban Bíró egy egész történeti intézetet kapott. S lám, a Rendszerváltást Kutató Intézet keretében Kahler Frigyes megfogalmaz egy megalapozatlan gondolatsort valamiféle gentleman’s agreementről, amely Antall és a kommunisták között jött volna létre a felelősségre vonás elmaradásáról.

Ezt Fricz Tamás továbbgondolja és a Magyar Nemzetben leírja: Antall József „fogott ember” volt. Ugyanazt, amit az MSZMP-ből a rendszerváltás hajnalán kizárt, népi baloldali főigazgató – kicsit finomabban – már évekkel ezelőtt megfogalmazott Mindezt egy olyan miniszterelnökről állítja a szerző, aki a haza szolgálatát az életénél is többre becsülte. Ha elolvassa Antall József orvosainak írt leveléből az alábbi részletet, talán elgondolkodik a cikkében magának tulajdonított erkölcsről és a kimondott szóért viselt felelősségről:

„Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember meggyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok jó előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében. Elszánt, kemény, munkabíró embernek, a halált a haza érdekében bármikor vállaló embernek nevelt nagyapám, apám, anyám és a piarista gimnázium. Ha észre fogom venni, hogy a betegségtudatom rossz hatással van a döntéseimre, fogom tudni a kötelességemet.”

A szerző ügyvéd, politikus