Globalizációs termék az ellenzék

A horvátországi baloldali pártok a saját maguk által finanszírozott közvélemény-kutatások eredményeire hivatkozva a HDZ egyetlen igazi ellenfelének kiáltják ki magukat.

Zágráb, 2015. november 9. A legnagyobb horvát ellenzéki párt, a jobbközép Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) támogatói ünnepelnek Zábrábban 2015. november 8-án, a horvátországi parlamenti választások napján. A részeredmények szerint a HDZ vezette jobboldali szövetség gyõzött, de nem szerzett abszolút többséget. (MTI/EPA/Antonio Bat)

Mike Pompeo amerikai külügyminiszter legutóbbi európai körútja okán nem árt megvizsgálni, hogy térségünkben, elsősorban a Balkánon milyen fordulatokat eredményezett Oroszország és az Egyesült Államok játszmája.

Szuverenitás ide vagy oda, a politikai-gazdasági befolyásért vívott harcuk alapvetően meghatározza az érintett kormányok stratégiai döntéseit. Jó példa erre Horvátország, ahol a baloldali-liberális ellenzék és a nem kormányzati szervezetek vele szoros szövetségben működő hálózata ezeket a döntéseket a Grál-lovag szerepében tetszelegve bírálja, jóllehet maga is tisztában van azok hátterével. Nem is az az ellenzék célja, hogy a közjót előmozdítsa, hanem hogy a kormányt védekezésre kényszerítse, kifárassza és megbuktassa (ismerős forgatókönyv!). Az idei év első hónapja nagyszámú ilyen üggyel szolgált. A jobbközép Horvát Demokratikus Közösségnek (HDZ) többek között a liberális Horvát Néppárttal (HNS) szövetséges kormánya tétován bukdácsolt egyikből a másikba, átengedve a kezdeményezést az ellenérdekelt oldalnak.

Az európai parlamenti választásra készülve a baloldali pártok itt is gomba módra szaporodnak, s mivel ugyanazokat a részterületeket (egészségügy, oktatás) célozzák meg, könnyen lépnek választási koalícióra egymással. A saját maguk által finanszírozott közvélemény-kutatások eredményeire hivatkozva a HDZ egyetlen igazi ellenfelének kiáltják ki magukat. Bár ez gyakorlatilag álhír, tény, hogy a 2016-ban trónfosztott Szociáldemokrata Párt (SDP) válságba került, és lehet pályázni a helyére. A Plenkovics-kormány nagy igyekezettel próbál egyensúlyozni a bal- és jobboldal között, már-már félő, hogy elveszti identitását, s a konzervatív szavazókat is elidegeníti, anélkül, hogy a másik oldalt megnyerné magának. Például az isztambuli egyezmény vagy a marrákesi nyilatkozat aláírása ilyen lépésnek, döntésnek bizonyult. Ezt pedig az uniós választásokat tekintve közvetlen impulzust adott egy konzervatív-keresztény koalíció létrehozására, amely értékes szavazatokat vehet el a HDZ-től.

A Horvátországot az utóbbi bő egy évben megrázó, főként gazdasági természetű ügyek hátterében is szinte mindenütt tetten érhető a „nagyobb erők” közreműködése. Vagyis a térség stabilitásáról szónoklók a gyakorlatban éppen az ellen dolgoznak! Jócskán kihatott a szomszédságra is a több külföldi érdekeltséggel rendelkező Agrokor konszern tavalyi válsága. A horvát bruttó hazai termék 15 százalékát adó cég csődközeli helyzetét két orosz bank idézte elő, miután felmondta a további hitelezést, de nem lehet kizárni nyugati pénzügyi körök beavatkozását sem az orosz bankok balkáni terjeszkedésének megakadályozására. A kormány a beszállítók széles körét veszélyeztető csőd elkerülésére amerikai tőkét volt kénytelen igénybe venni. Az ellenzéki bírálatok elsodorták a gazdasági minisztert, ám az igazi célt, a kabinet legsikeresebb tagjának, Zdravko Maric pénzügyminiszternek, illetve a kormányfőnek az eltávolítását nem sikerült elérni.

Az ősz slágere az adriai hajógyárak, főleg a pulai Uljanik helyzetének megrendülése volt. Az ágazat Európában szinte mindenütt tapasztalható válsága különösen sújtja a horvát kormányt, hiszen a tengermelléken nincs a hajógyárakhoz fogható nagy munkáltató. Ez viszont kevéssé érdekli Brüsszelt. Már 2012-ben felszólította Zágrábot, hagyjon fel a hajógyárak versenytorzító állami támogatásával, kezességvállalások formájában azonban ez tovább folyt. A kormányzati ciklusokon átívelő gyakorlat gyümölcse most érett be. A kormány, a munkahelyek elvesztésétől tartva, hazai stratégiai partnert szemelt ki. Kérdés, hogy annak lesz-e elég pénze a szanálásra és a működés újraindítására. Egy másik ügyben nemcsak a védelmi miniszteren, hanem Kolinda Grabar-Kitarovic államfőn is csattant az ostor tizenkét használt F–16-os katonai vadászgép megvásárlásának meghiúsulása miatt. Ezeket Izrael adta volna el Horvátországnak, de az utolsó pillanatban az Egyesült Államok megtagadta a hozzájárulását, mert bizonyos feltételek teljesítésében a két fél nem tudott megegyezni. Az ellenzék ebben az ügyben az elveszett nemzeti büszkeséggel manipulálta a közvéleményt.

Örökzöld téma a sziszeki olajfinomító kérdése, ami a horvát baloldalnak arra is lehetőséget ad, hogy kijátssza a magyarkártyát, vagyis hogy újra meg újra elmondja, hogy a Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt. (Mol) által törvénytelenül megkaparintott olajvállalat, az INA rendszeresen meghamisítja az adatokat annak érdekében, hogy a finomító veszteséges maradjon. Ráadásul január közepén ismét fellángolt a vita az INA által javasolt profilváltás körül. Az energetikai és környezetvédelmi miniszter a vitában kijelentette, az elmúlt tíz évben az INA-ról csak politikai kontextusban esett szó, a profilváltás pedig gazdasági kérdés, s a cég döntése, tulajdonosi struktúrától függetlenül. A Plenkovics-kormány csak jövedelmező olajvállalatot szeretne, ami nem hazaárulás. A kormánynak a Mollal szembeni „engedékeny” magatartását ugyanis az ellenzék annak minősítette.

Ám ez egyszer pozitív szerepet vitt a nagypolitika; a Száva folyó boszniai-hercegovinai partján, a Bosanski Brodban működő olajfinomítót orosz tulajdonosa az ősszel az üzemben történt robbanás után további intézkedésig bezárta. Magyar szempontból szintén pozitív lehet az amerikai közbenjárásra mégiscsak megvalósuló adriai cseppfolyós földgáz, az úgynevezett LNG-terminál ügye. A már hosszabb ideje napirenden lévő terv eddig azért szenvedett halasztást, mert a majdan érkező gáz az orosznál drágább lesz. Legutóbb Katar fontolgatta, hogy beszáll a finanszírozásba, de elállt tőle. Most az Ukrajnát elkerülő, Törökországból a Balkánra tartó vezeték építésének az előrehaladása tette sürgetővé a megvalósítását. A horvát büdzséből fedeznék a költségek egy részét, de mivel a projekt az energiaforrások megosztása szempontjából kiemelkedő jelentőségű, az unió is megszavazott 101,4 millió euró vissza nem térítendő hitelt.

Többéves halogatás után alighanem ezért tárgyalta most a horvát parlament gyorsított eljárásban az INA privatizációjáról szóló törvény uniós jog szerinti módosítását. Az ellenzék ismét riadót fújt, mondván, ezzel lehetővé válik, hogy a Mol többségi tulajdont szerezzen az INA-ban, sőt – horribile dictu! – áthelyezze a cég központját Zágrábból Budapestre. Követelte, hogy a Plenkovic-kormány a horvát nemzeti érdekek védelmében szegüljön szembe a brüsszeli nyomással. A vita hevében még Khuen-Héderváry Károly neve is felmerült, akit a horvát történetírás negatív színben tüntet fel.

Az ellenzék szerint a HDZ szívesen feltámasztaná. Nem biztos, hogy rossz ötlet lenne, hiszen húszéves bánsága alatt nagy gazdasági fellendülés indult meg Horvátországban, s jó taktikai érzékkel tudta egyensúlyban tartani a széthúzó politikai erőket. Nem biztos, hogy a horvát ellenzék annyira tudja, mi a horvát érdek, mint annak idején ő… Az LNG-terminál esetében pedig mindenképpen a piac, vagyis a legyen kinek eladni a gázt szemlélet számít, s ebből a szempontból Magyarország fontos szereplő.

Brüsszelt se volna jó megharagítani, miután 85 százalékban finanszírozza a horvát tengerpart északi és déli részét a bosznia-hercegovinai partszakasz megkerülésével összekötő Peljesac híd megvalósítását.

A szerző Balkán-szakértő