Nem akarunk bűnbakot kiáltani, lényegesebb kérdés, miként juthattunk odáig, hogy a szlovákok legismertebb labdarúgója a világszerte tisztelt Marek Hamsík, a miénk pedig az Egyesült Arab Emírségekben levezető Dzsudzsák Balázs, az ő játékosaik a top bajnokságokban alapemberek, a mieink pedig a középerős ligákban is többnyire csak a kispadot koptatják. Mi vezetett ahhoz, hogy ma már papírforma a szlovákok győzelme a mieink felett? S ennél is égetőbb: mi legyen akkor a magyar futballal?
Egy-egy ilyen kudarc után a drukkerek, hát még a foci küldetéses ellenségei bezárni és beszántani akarnak mindent, ami a futballal kapcsolatos. Az indulatok érthetők. A „megoldás” is ismert: a labdarúgásra fordított összeget át kell csoportosítani oktatásra, egészségügyre vagy ha mégis a sport keretein belül használjuk fel, akkor más sportágra kell költeni.
Elméletileg jól hangzik. Csak éppen nem lehetünk meg labdarúgás nélkül. A futball felszámolása nagyjából olyan képtelenség, mintha azzal az ötlettel állnánk elő, tiltsuk be a magyar popzenét, mert az Eurovíziós dalfesztiválon nem tudunk bekerülni a legjobb tíz közé, vagy a múzeumainkat alakítsuk át wellness-szállodákká, mert akkor nem vinnék, hanem hoznák a pénzt.
A labdarúgás is része a létünknek, ugyanúgy formálja a gondolkodásunkat, mint a mindennapi élet számos más eleme. E kihívás elől nem lehet megfutamodni: végre megfelelni kellene neki. Hogy miként, az a benne élők felelőssége.
A mi feladatunk elsősorban az, hogy rávilágítsunk: nem jó irányba haladnak a dolgok. S még csak okoskodnunk, érvelnünk sem kell különösebben. Elég felmutatni a szlovák tükröt. Tessék csak belenézni!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!