Nagypéntek este. Megnézem az esti híradót, benne önt, Judith Sargentini, ahogy öntudatosan elhazudozgat rólunk, aztán átkapcsolok, és beleakadok A misszió című filmbe. Régi klasszikus. És időszerűbb, mint valaha.
Szerepel benne ön is. Ne, ne reménykedjen, nem ön a főgonosz, és még csak nem is az önmagával és hitével meghasonló, gyáva főpap. Dehogy! Ön csak valamelyik sokadik senki, aki beleágyúz a misszióba, aki belelő egy gyerekbe. És közben öntudatos arcot vág, és nagyon sajnálja önmagát. Sajnálja, de közben meg is hatódik önnön nagyszerűségétől.
Ismerjük mi már jól a magafajtáját. És végtelen hálával tartozunk maguknak. Ugyanis ha maguk nem kísérték volna végig az elmúlt nagyjából hat évszázadunkat, már ugyanolyanok lennénk, mint önök: hitehagyottak, lelketlenek, önhittek, ostobák, önfeladók – és mindezek felett rendíthetetlenül kegyetlenek és megátalkodottak.
És éppen ezt, a rendíthetetlen kegyetlenségünket, aljasságunkat hívnánk mi is demokráciának. Ugyanis ez az új találmány: nem hinni már semmiben, csak a magunk nem létező igazában; és szabadságnak, demokráciának nevezni a semmit, a végtelen ürességet, a mocskot.
Ismerjük már jól a magukfajtáját. Vagy talán mégsem? Ismerjük, hiszen éppen így gázoltak át rajtunk, éppen így akartak mindig átgázolni rajtunk az elmúlt hat évszázadban az engesztelhetetlenek és az erősebbek. A gazdagabbak, hatalmasabbak, számosabbak, s leginkább a gátlástalanabbak. Olyan volt éppen mind, mint maga. Ugyanakkor mégis más. Mert bennük legalább volt valami brutális, atavisztikus őszinteség. Önökben pedig nincsen más, csak a brutális, modern őszintétlenség.
Önök az egész egyetemes emberiség legtökéletesebb hazugjai. S ennek eléréséhez éppen önöknek kellett eljutniuk az aljasság és becstelenség legfelső fokára. Magas piedesztál ez. Olyan magas, ahonnét nem látszik már semmi sem, sem az igazság, sem a hűség, sem az önazonosság, sem a múlt, sem a hagyomány, sem a história, sem A misszió Rodrigo Mendozájának passiója és harca, sem a lángoló Notre-Dame – nem látszik onnan semmi sem, csak a senkik beteg, üres, rettenetes világa. Onnan csak maga látszik már.