A szimbólumgyalázástól a közjogi sérelmekig széles a skála

Erőltetettnek tűnhet a párhuzam a középkor egyik legnagyobb csatája és a közelmúlt szimbolikus megmozdulása, a himnusz-tüntetés között, de a közös helyszín, Pozsony szinte megköveteli a kísérletet.

Áprilisban a magyar nemzet összetartozásától volt hangos a Mol Aréna Dunaszerdahelyen Fotó: MTI/Krizsán Csaba

Talán erőltetettnek tűnhet a párhuzam a kora középkor egyik legnagyobb csatája és a közelmúlt szimbolikus megmozdulása, a himnuszénekléses tüntetés között, de a közös helyszín, Pozsony szinte megköveteli a kísérletet. A jelentősége és sikeressége – ne feledjük, a győztes csata után több mint 120 évig nem lépett ellenséges katona magyar földre – ellenére a magyar történetírás által sokáig méltatlanul alulértékelt összecsapás és a hozzá hasonló emlékek azonban mindig hasznos kapaszkodót kínálnak, ha jelenkori-mindenkori harcaink jogosságához keresünk indokként és bizonyítékként forgat­ható előzményt.

Ettől még természetesen kísérthet az aránytévesztés bűnbe esésének veszélye, hiszen a szabadság fogalmát ma már egészen másként kezeljük, mint 907-ben vagy akár 1848-ban. Hogy mekkora indokoltsággal, persze vitatható, de hát miért vitatkoznánk Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel, aki anno így fogalmazott: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Most leginkább ezt lehet a külhoni magyar területeken: tiltakozni. Miközben élni kell, nyilván, gyarapodni, ha lehet, olyan elfogadható és belakható jövőképet alkotni, amelyért érdemes reggelente kiugrani az ágyból.

Ennyit mindenképpen hozott a külhoni magyaroknak a kommunista országokban végbement politikai rendszerváltoztatások óta eltelt három évtized: a tiltakozás jogát. A „gazdaállamok” pedig folyamatosan és bőkezűen szállítják az okokat a szimbólumgyalázástól a közjogi sérelmekig. A felvidéki magyarok legutóbb a himnuszéneklést korlátozó törvénytervezet ellen tiltakoztak – himnuszénekléssel, mi mással. A korábbi években meg a nyelvtörvény ellen, a kis iskolák megszüntetése ellen, a kettős állampolgárság felvételét ellehetetleníteni hivatott kísérletek ellen, no meg a magyarsága miatt megvert és megalázott Malina Hedvigért.

Erdélyben még szélesebb a kínálat, és nemcsak a nagy számok törvénye alapján, tekintve, hogy az ott élő magyarság Európa legnagyobb létszámú kisebbségének számít. A teljesség, illetve különösebb sorrendiség igénye nélkül tolonganak a zászló- és egyéb szimbólumhasználatért kiszabott, esetenként kozmikus méretű bírságok, az egyházi és magántulajdonok visszaszolgáltatásának akadályozása, az újraállamosítási kísérletek, a koholt terrorvádak miatti meghurcolások, az auto­nómia fogalmának nemzetbiztonsági veszélyként való tendenciózus értelmezése.

Kísérletek egész sora teszteli a magyarság tűrőképességét, próbálja felmérni, hol a fal, ameddig még hátrálni lehet. No meg erodálni a nemzeti ügyekért való, a jogtiprások elleni kiállás késztetését. Dübörög a kifárasztásos módszer, és mi tagadás, nem is lebecsülendő sikerrel. Pozsonyban például néhány száz ember vette a fáradságot és az esőkabátot, hogy a mostoha időjárás ellenére is részese lehessen valaminek, amit a proletár internacionalizmus gyökerestől igyekezett kiirtani, és aminek ma a globalizációs kísérletek igyekeznek minél szalonképesebb nevet adni.

Mindez oda vezetett, hogy ma már a nemzethez való tartozás kinyilvánításának tudását is újra el kell sajátítani. Bizonyos mértékig habitus kérdése, de mindenekelőtt szocializáció, tudatosítás és „edzésmunka” függvénye. Aki vállalt már részt hasonló tüntetések, tiltakozások megszervezésében, tudja, micsoda erőfeszítésbe kerül kimozdítani komfortzónájukból az embereket.

Az elszakított országrészekben az elmúlt szűk évtizedben tartott legvisszhangosabb rendezvényen, a Székelyek nagy menetelésén 54 kilométer hosszú, százhúszezer fős, összefüggő menetoszlop hömpölygött a két háromszéki település, Kökös és Bereck között. Azóta ez számít első számú hivatkozási alapnak, és ettől folyamatosan frusztráltak a különböző rendezvények szervezői. Hiba lenne számháborúzásba sodorni a jelenséget, kétségtelen azonban, hogy elsősorban – a többségi nemzetek médiájában mindenképp – a részvétel léptéke kölcsönöz igazi súlyt egy-egy megmozdulásnak. Nem utolsósorban azért, mert a nagy tömegek még több embert vonzanak.

A kulcskérdés persze a tudatosítás, a kisebbségben élők számára furcsa szélsőségek között mozgó érzékenységek tudatos és empatikus kezelése. Elérni például, hogy akár a szeptember 11-i katalán nemzeti ünnep, a diada esetében egyik vagy másik dátum százezrek naptárjába kerüljön be jó előre foglalt napként. Amit nyilván nehezít az azonnali kihívásokra való reagálás kényszere is. Mint amilyen épp a tegnapi, Székelyföld keleti végein, az úzvölgyi szorosban lévő magyar hősi temető ügyében szervezett, ahol elesett eleink emlékét kellene megvédeni az identitásunk elleni, nemzetköziesítés örve alatt kezdeményezett, egyelőre megtorpedózott román merénylettől. Nagyapáink kiirtásra szánt fejfáihoz ezrek zarándokoltak testőrnek, a hősök emlékének meggyalázása valóban meghaladta a közösség tűrésküszöbét.

A külhoni magyarság tiltakozó megmozdulásain visszatérő szónoki fordulat: ezekben a pillanatokban lélekben százezrek vannak velünk. A jelen lévő százaknak, jó esetben ezreknek címezve. Becsületesen dolgozó, adófizető, országukat és saját sorsukat építő embereknek, akiktől folyamatosan meg akarják vonni magyarságuk napi megélésének a jogát. Az egyelőre távol maradó százezrekkel egyetemben.