Mozart és a kisebbségi kortársak

Európa ma mi vagyunk, itt Közép- és Kelet-Európában. Ha van Euró­pának esélye a túlélésre, az az esély mi vagyunk. És ez roppant felelősség. Tehát vasárnap menjünk el szavazni!

Budapest, 2019. március 16. Egy résztvevõ az 1848 méter hosszú zászlót vivõk közül a fõvárosi Andrássy úton 2019. március 16-án. MTI/Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

A nyugati világ mára elveszítette vallási identitását, ez befejezett múltidő. Ma odafönt Skandináviában (hol vagytok, vikingek? Hová lettél, Vörös Erik, hol késel Kékfogú Harald?) a „papok” szedegetik le a keresztet a „templomokról”, nehogy megsértsék az orkokat, ma „lelkipásztorok” hirdetik, hogy nincsen Isten. Persze nagy, végső tragédiák idején mindig megcsillan a remény, az égő Notre-­Dame lángjainál franciák ezrei rogytak térdre és kulcsolták imára kezüket, franciák, a világ legszekularizáltabb (legistentelenebb) nemzete, hja kérem, zuhanó repülőn fölötte ritka az ateista. De aztán kihunyt az utolsó pernye is, és helyreállt a rend: ma a Notre-Dame közvetlen szomszédságában már az égő Notre-Dame-ot ábrázoló szuveníreket árulnak a junk foodot zabáló elefántlábú turistáknak. („Jerünk tehát, mit is nézzük tovább, / Hogyan silányul állattá az ember.”)

A nyugati világ vallási identitása, hite odavan.

A nemzeti identitás felszámolása pedig szépen halad. A minap közölte az ATV-n egy „modern européer”, hogy „olyan, mint nemzet, nem létezik. A nemzet csupán egy „szociokulturális fikció”. Ó, igen! Értjük! S imigyen szociokulturális fikció csupán ezeregyszáz év magyar históriája is. Szociokulturális fikció a honfoglalás és István király; Szondi, Zrínyi és Dobó; szociokulturális fikció Trianon, s persze az ’56-os pesti srácok sem egyebek szociokulturális fikciónál. Vita már csak abban mutatkozhat, hogy vajon a holokauszt is csak szociokulturális fikció-e csupán.

A nemzet szűk keret, a nemzetet meg kell haladni – vinnyogják Macbeth boszorkányai, éljen a világnemzet, éljen az emberiség, éljen az Európai Egyesült Államok. („Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: / Most a valónál mind elámulunk.”)

S maradt-e még identitás? Egy még maradt: a nemi identitás. Azt éppen most kezdték elvenni. Nincsen többé férfi és nő, van helyette hetvenkétféle (!) nemi identitás, a gender­fluid úgy folyik keresztül az életünkön, mint emberi ürülék a középkori városok mocskos utcáin, az ár tetején pedig ott ülnek az őspatkányok, a „qeer forradalom” papjai és papnői, a Mozartot nem létezőkre és képességtelenekre lecserélők, az utcán vonaglók, genitáliákat lóbálók, átoperáltak és átoperálók, a négyéves koruktól hormonnal tömött szerencsétlen gyerekek, a harmadik vécék rettenthetetlen katonái, a hópihécskék, a safe ­space-ek kretén hajótöröttjei – ó, Istenem, minden ott úszik, ami torz és rettenetes.

Alain Delont pedig éppen kiátkozzák. (Felkészül Jean-Paul Belmondo). („Jövőjét vágyta látni minden: / S szemét behúnyja most ijedten.”) Ez lenne Európa? Ide s erre vágytunk volna, annak idején, a fal mögé zárva? Nem, ez nem igaz. Itt az ideje, hogy jó hangosan, büszkén, egyenes derékkal kimondjuk végre: Európa mi vagyunk!

Európa ma idemenekült, a mindig lesajnált, mindig kitagadott, mindig fel- és kihasznált, leköpött, másodrendűnek tartott, kioktatott és kifosztott, egymás ellen kijátszott és egymásra uszított Közép- és Kelet-Európába.

Ha ma egy marslakónak kellene megmutatni Európát, azt a marslakót ma Varsóba, Prágába, Pozsonyba, Budapestre, Zágrábba, Belgrádba, valamint fel a Baltikumba, s szinte félek kimondani: Szentpétervárra lehetne elvinni. Persze elvihetnénk a mi marslakónkat Párizsba is, Londonba is, Berlinbe is, az épületek még megvannak többé-kevésbé, de Európa lelkéből ott már semmit sem lehetne megmutatni.

Igen, Európa ma mi vagyunk. Ha van Euró­pának esélye a túlélésre, az az esély mi vagyunk. És ez roppant felelősség. E felelősség ki kell hogy mondassa velünk, hogy nem, mi nem vagyunk kompország, amely képtelen eldönteni azt is, hová tartozik, s hogy kicsoda is egyáltalán. Nem: mi vagyunk az örök Európa.

S tegyük fel bátran újra a nagy kérdést, a mi önostorozó sztereotípiáink nagy közvetítőjének, Adynak kérdését: „Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?” S válaszoljuk is meg végre, farkasszemet nézve: Nem! Nem szabad! Elég volt a Nyugat új dalaiból és elég volt az új időkből! Ami ma onnan jön, az rothadás, szenny, önfeladás, katatón elmebaj, lassú öngyilkosság, önfelszámoló biztosok szabadságígérete, a szabadság iszonytató torzképe, pusztulás és halál.

Ma Bécs megmentőjének, Kara Musztafa legyőzőjének, a hős lengyel királynak, Sobieski Jánosnak nem lehet szobra Bécsben, mert a város idióta, zöld-vörös koalíciós polgármestere szerint a szobor „törökellenes felhangokkal bír”.

Ez ma a legtökéletesebb euró­pai, nyugati szimbólum, ez az önfeladás és teljes identitásvesztés. S persze azt se felejtsük el, hogy a minap osztották ki a legjobb európai politikusnak járó díjat. Jean-Claude Juncker kapta.

Igen, ez így helyes. Ennek az Európának valóban ő a legjobb politikusa. Ez az Európa (nyugat) pontosan egy Junckert érdemel, egy Juncker után kiált.

Mi pedig maradjunk itt büszkén, az immár nem létező, de az emlékezetben még meglévő egykori fal innenső oldalán. Hozassuk ide Sobieski szobrát, őrizzük meg identitásainkat, soha ne adjuk fel a nemzetet, vegyük el feleségül a csajunkat, csináljunk régi módon régimódi gyermekeket és hallgassunk Mozartot.

És menjünk el szavazni. Azért, hogy mindezt megtehessük a jövőben is. És nehogy Juncker legyen a mi legjobb politikusunk is.