Trump–Orbán-csúcs a Fehér Házban

Jobboldali, konzervatív körökben régi bölcsesség, hogy akit a balliberális közeg teljes arzenáljával támad, az nagy valószínűséggel csak jó ember lehet.

U.S. President Donald Trump greets Hungary's Prime Minister Viktor Orban in the Oval Office at the White House in Washington, U.S., May 13, 2019. REUTERS/Carlos Barria - RC14ED944C00 Fotó: Reuters

Azt gondolták, megkérdőjelezik majd Magyarország NATO iránti elkötelezettségét, miközben hazánk éppen bővíti hozzájárulását az észak-atlanti szövetséghez. Bizakodtak, hogy az amerikai elnök legalább szóvá teszi a magyar kormány nyitottságát Oroszország irányába, noha ő maga is többször tárgyalt orosz kollégájával. Az ellenfeleknek ebben is csalódniuk kellett, de halvány reményük még pislákolt, hogy az Egyesült Államok liberális elkötelezettségű külügyi elitje az évtizedek alatt megszokott ütőkártyáit még kijátszhatja, és legalább arra rábírják az elnököt, hogy általános, nehezen megfogható módon aggódjon egy kicsit a magyar demokrácia állapota miatt. Három elsöprő választási győzelem fényében ugyan szürreálisnak tűnhet egy ilyen megközelítése a magyar belpolitikának, de a Clintonok uralma alatt ennél szélsőségesebb vádakat is fogalmaztak már meg jobboldali kormányaink ellen. A valóság itt is kiábrándító erővel csaphatta arcon a rosszindulatú reménykedőket.

Végül utolsó szalmaszálként két, már pályája elején levitézlett magyarországi ellenzéki politikus tengerentúli kirándulásába kapaszkodott a teljes magyar kormányellenes holdudvar, hiszen a nemzetközi nyilvánosság ingerküszöbét két ilyen jelentéktelen figura még a szoros hálózati együttműködés ellenére sem lépi át. Talán itt érhető tetten leginkább a balliberálisok csúfos kudarca, hiszen egyetlen olyan hivatalos személyt sem sikerült felmutatniuk, aki névvel és pozícióval vállalta volna, hogy akár csak találkozott is a hazai ellenzék önjelölt képviselőivel, nemhogy még bírálatot fogalmazott volna meg az Orbán-kormánnyal szemben.

Ami valójában történt

A két fél nyilatkozatai és a megjelent képek tanúsága szerint a kétoldalú találkozó kiváló hangulatban zajlott. Trump méltatta Orbán Viktor és Magyarország eredményeit, kiemelték kölcsönös elkötelezettségüket a NATO és a biztonságpolitikai kérdések mellett, külön hangsúlyt kapott a közös platform az illegális migráció megállításában, valamint az üldözött keresztények megsegítésében. Sőt a látogatást követő napok hírei egy cseppet sem gyengítették a találkozó napján közvetített üzeneteket, hiszen az amerikai elnök saját Twitter-oldalán osztotta meg a tárgyalásokról készült videót, hivatala pedig később egy további felvételt tett közzé saját felületén a közösségi médiában. De még ezeken is túltett David Cornstein, az Egyesült Államok Magyarországon akkreditált nagykövetének napokkal későbbi interjúja, amelyben további dicséreteket fogalmazott meg a magyar kormányfőről azzal, hogy felidézte Trump kijelentését, amelyben azt mondta Orbán Viktorról, hogy úgy érzi, mintha ikrek volnának.

Néhány ki nem mondott szempont viszont még ezen deklarált egyetértéseken túlmenően is kiemeli Orbán Viktor meghívásának jelentőségét a Fehér Házba. Egyrészt a számtalan előzetes találgatás ellenére nem volt szükség látványos megállapodások megkötésére vagy azok bejelentésére ahhoz, hogy jó hangulatú légkör uralja a találkozót. A két vezető szemmel láthatóan jól megértette, kölcsönösen tisztelte egymást és elismerte a másik eredmé­nyeit. Másrészt, ami még ennél is jelentőségteljesebb, a látogatás időzítése. Két héttel az Euró­pai Unió és így Európa jövője szempontjából sorsdöntő európai parlamenti választások előtt egy demonstratívan baráti – materiális érdek, értsd: üzlet nélküli – találkozó egyértelmű támogatás Orbán Viktornak és az általa fémjelzett politikának mind Magyarországon, mind pedig a kontinensen, egyben világos üzenet a vele szemben állóknak belföldön és külföldön egyaránt.

Akiknek csak a fanyalgás maradt

Az amerikai elnök és a magyar kormányfő találkozójával kapcsolatban a hazai és nemzetközi balliberális ellenfeleknek semmiben sem termett babér, dermesztően rossz hetet zárhattak. Nem véletlen, hogy az igazmondásukban megrendült balliberális felületeken, a CNN televíziós csatornától kezdve a New York Timeson keresztül a Washington Postig mindenhol csak a tehetetlen düh szavait hallhatjuk és olvashatjuk az olyan, a magyar kormányt támadó szerzőktől, mint Charles Gati, Kim Lane Scheppele vagy Anne Applebaum.

Csalódottságukban ismét meghirdették a liberális dzsihádot, és a legszélsőségesebb vádakhoz tértek vissza. Tények, sőt most már politikai támogatottság hiányában újra a kalandorokról, demagógiáról, szélsőjobbról szóló régi lemezüket tették fel, amiket saját közegükön kívül már senki sem hisz el nekik.

Előkerültek a „magukat megnevezni nem akaró”, névtelen források is, amelyek feltételes módban beszélnek állítólagos amerikai kormányzati tervekről, magyar kormányközeli személyek esetleges kitiltásáról. De ahogy a lassan feledésbe merülő balliberális megmondóembereknek, úgy a csak feltételes módot tartalmazó álhíreknek és azok terjesztőinek sem hisz már senki. Mert a valóság az, hogy hétfőn a Fehér Házban két erős ország erős vezetője nézett egymás szemébe, fogott kezet és biztosította támogatásáról a másikat, ahogy az lenni szokott és lennie kell két sikeres, szövetséges ország államférfiai között.

A szerző politológus, a Médianéző Központ igazgatója