Az ellenségeink ereje saját gyengeségünkben keresendő. Akkor vagyunk legyőzhetők, ha nem tudjuk kezelni szövetségi rendszerünket, ha közösségeinket inkább jellemzi széthúzás, mint az egy célért – a győzelemért – végzett közös erőfeszítés. Mindeközben a formális, taktikai sikerek rendszerint képesek elhomályosítani a stratégia megvalósításának koncepcióját. De a „majd lesz valahogy legközelebb is…” hozzáállásért a történelemben komoly árat kell fizetni. Permanens és felfokozott küzdelem zajlik, ha úgy tetszik, magasabb fokozatba kapcsolt a hibrid háború, amelyben nehéz megjósolni, hogy mikor jön el a lazítás ideje, amikor az ádáz ellenfelek is kicsit kifújják a fáradt gőzt.
Aggasztó élethelyzet ugyanakkor, hogy bizonyos frontokon – politika, média, titkosszolgálatok stb. – állandósult készültségben és folyamatos kampányban kell élni. Túlfeszült idegrendszer és fokozódó stresszhelyzet jellemző e területekre. Ilyenkor pedig törvényszerű a hibázás, valamint a kifáradás a szemben állók mindegyikénél. Pontosabban az marad előnyben, aki szisztematikusan, hosszú távon és egyértelmű szakmaisággal gondolja át saját teendőit.
Az ellenségem ereje az én gyengeségem azt is jelképezi, hogy a saját oldal egységének hiánya a legnagyobb erőtere az ellenfél sikerének. Jól látható e tétel minden meggondolatlan politikai döntés hátterében. Mint tudvalevő, a politika művészete részben abból fakad, hogy távlatokban gondolkodik.
Egy friss példánál maradva levezethető, hogyan hibázik az elbizakodott és saját erejét túlértékelő politikus. Sebastian Kurz volt – és persze ősztől ismét új – osztrák kancellár döntése, miszerint a számára egyre inkább vállalhatatlannak ítélt Szabadságpárttal megszakította a koalíciót, egyszerre előre látható és nem várt, meglepő eredménnyel zárult. Egyfelől néhány hónapra osztrák belpolitikai káoszt vetít előre, illetve mind saját, mind pedig Ausztria európai pozícióját gyengíti.
Történt ugyanis, hogy Sebastian Kurzot ugyanazok fedezték fel és menedzselték ügyesen a kancellári székig, akik bizonyos fokig paradigmát váltva – Emmanuel Macrontól eltérően – egy populistább összeurópai pártpolitikusban gondolkodtak. Feltételezték, hogy ha Kurz új retorikával rukkol elő például a migrációs kihívással összefüggésben – amely az illegális bevándorlás korlátozását célozta, és ezzel lényegesen eltért a korábbi osztrák gyakorlattól –, elfogadottabb lesz az osztrák választók körében, és komoly szerepre számíthat az Európai Unió vezetői között is. Ráadásul fiatal, nincs kritizálható múltja, amelybe bele lehetne kötni, és vitalitása, személyisége a felnövekvő generáció számára is befogadhatóbb. Mindeközben persze szoros ellenőrzés alatt tartották és irányították, mert mindaz, amit mondott és tett, csak elterelés volt, a közvélemény megtévesztése.