Válságban a francia republikánusok

Valójában ugyanaz a strukturális ok sújtja a republikánusokat, mint a szocialistákat, akik persze még a republikánusoknál is rosszabb állapotban vannak.

A szavazatok mindössze 8,48 százaléka és nyolc európai parlamenti (EP-) képviselő – a hetvenkilenc francia mandátumból. Ez lett a francia Republikánusok (LR) sokkoló EP-választási mérlege. Pedig nem így kezdődött a kampány. Amikor bejelentették, hogy a versailles-i illetőségű, harmincas filozófiatanár, Francois-Xavier Bellamy lesz a listavezető, mintha megugrott volna a párt támogatottsága és a kampány lelkesedése. Úgy látszott, Bellamy jelölése nem volt rossz húzás a pártelnök Laurent Wauquiez részéről.

Az eredmények fényében azonban úgy tűnik, hogy a konzervatív és intellektuális Bellamy csak egy szűk bázist tudott mozgósítani. A többiek otthon maradtak, vagy, ma már tudjuk, mások vitték el őket az urnákhoz: az Emmanuel Macron-féle En marche (LREM) és a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés (RN). Az En marche Párizsban például látványosan nyerte a hagyományosan jobboldalinak számító kerületeket. Ezzel a republikánusok szempontjából a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Lehetett tudni, hogy a három párt között van szavazói átjárás, de a konzervatív „lecsupaszodás” ilyen mértéke mégiscsak sokkoló volt a francia közéletnek.

A látványos összeomlásért Laurent Wau­quiez pártelnököt tették felelőssé, aki 2017 vége óta állt a mozgalom élén. Nem vált azonban a republikánusok és a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezérévé, „jobbos” irányvonalát és kérlelhetetlen ellenzéki attitűdjét házon belül is sokat kritizálták. Így amikor május 26. után lehetőség adódott rá, párton belüli ellenfelei nyomás alá helyezték és lemondásra kényszerítették. A republikánus mozgalom most tehát új elnököt kell hogy válasszon. A voksolás várhatóan október 12-én és 19-én lesz.

Az LR eközben története legnagyobb válságát éli. Vérszagra gyűlik az éji vad Emmanul Macron és Marine Le Pen személyében is: mind a Nemzeti Tömörülés, mind az En marche bejelentette igényét a republikánus szavazókra, sőt a választott tisztviselőire is (az újdonsága okán még beágyazottsági problémákkal küzdő, de az önkormányzati választásra aktívan készülő En marche talán egyértelműbben udvarol a polgármestereknek). Beszűkült tehát a tér a konzervatívok előtt.

A szuverenizmust és a szociális gaulle-­izmust ma már inkáb Le Pen képviseli, a liberális gazdaságpolitikát, az állami autoritást és a jobboldali szavazók által remélt reformokat (munkaerőpiac, vagyonadó, nyugdíjreform stb.) pedig inkább Emmanuel Macron és pártja. Jellemző adat, hogy amikor a választás után az Ifop közvélemény-kutatói megkérdezték, hogy ki mennyire jeleníti meg igazán a jobboldali értékeket, többen mondták, hogy Le Pen és Macron (51 és 42 százalék), mint amen­nyien Laurent Wauquiez-ről állították ugyanezt (30 százalék).

Valójában ugyanaz a strukturális ok sújtja a republikánusokat, mint a szocialistákat, akik persze még a republikánusoknál is rosszabb állapotban vannak: átrendeződnek a francia törésvonalak. 2017 óta már nem a gazdaság, hanem a globalizációhoz való viszony határozza meg a politikai verseny logikáját. Ebben a kérdésben mind az egykori szocialista, mind az egykori republikánus tábor megosztott volt, így e kérdés mentén szét lehetett és lehet is szakítani őket. Macron és Le Pen pedig a közös érdek mentén nem hezitálnak összejátszani egymással, azért, hogy erősítsék ezt a logikát, s két oldalról szétnyomják a hagyományos jobb- és baloldalt. Most a republikánusok vannak ebben a szorítóban.

De mit tehetnek most a republikánusok? Gyakori reflex egy ilyen helyzetben, hogy „álljunk meg, húzódjunk vissza, tisztázzuk, mit gondolunk a világról, kik vagyunk és mit képviselünk”. Ez az identitáskeresés nyilván most is napirenden van. Sok szempontból érthető, de elsősorban bizonytalansági és kispárti reflex ez. A „túlzott tisztázás” ugyanis könnyen kizáró és bezáró lehet.

A republikánusok gyökere, a történelmi gaulle-izmus hagyományosan nyitott mozgalom volt. Sok mindenre törekedett, de a tisztázásra, az ideológiai kiskáté felrajzolására éppen nem. Így volt lehetséges, hogy ez a hatalmas tömb a szuverenistáktól az úgynevezett baloldali gaulle-­istákig terjedt. A mozgalmat történetileg általában egy erős vezér, egy integrátor fogta össze. Charles de Gaulle, Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy: a gaulle-izmus és a neogaulle-izmus története egyértelműen leírható ezeknek a nagy vezetőknek az elnöki ambíciói tükrében. Ez a vezérhatás azonban most nem látszik, nem érvényesül.

Nem világos, ki lehetne az az integrátor, aki képes lenne újra széles koalíciót építeni, s az Élysée-palota felé törni. Sőt, a párt maga akadályozza a vezérhatás újbóli érvényesülését, mert úgy hírlik, hogy a megválasztott pártelnöknek vállalnia kell, hogy nem indul (!) a 2022-es elnökválasztáson.

És ki lehet a megválasztott pártelnök, a válságmenedzser? Meglepetésre a volt Sarkozy-miniszter, Valérie Pécresse úgy döntött, nem a pártelnökséget pályázza meg. Inkább kilépett a republikánusoktól, s kívülről próbál mozgalmat építeni, talán a köztársasági elnökre nyomást gyakorolni, az En marche környékén befolyást szerezni.

A szenátus elnöke, Gérard Larcher, aki hagyományos chiracista, e pillanatokban látványosan dolgozik a pártban, de vélhetően nem ő lesz az integrátor, a vezér. Ahogy a jelölési folyamat elején számítani lehetett rá, a három hivatalossá vált jelölt közül továbbra is a nemzetgyűlési frakció vezetője, Christian Jacob tűnik a leginkább esélyesnek a pártelnökségre. Ami a pedig az eddigi utolsó jobboldali vezért illeti: Nicolas Sarkozy, aki a megkérdezettek szerint a leginkább megjeleníti a jobboldali értékeket, egyelőre azt mondja, nem kíván ismét visszatérni a politikába. Bírósági ügyei mellett elsősorban üzleti feladataival és egy memoár publikálásával tölti az időt.

A republikánusokat szorítja a naptár is. A belső békét gyorsan meg kell teremteniük, mert közeledik a 2020. tavaszi önkormányzati választás. A jó szereplés a szervezeti beágyazottság megmaradása szempontjából kulcskérdés. Magyar párhuzam: az MSZP sem 2010-ben veszítette el a szervezeti alapjait, hanem már 2006 őszén, az önkormányzati választáson összeomlott a beágyazottság a Fidesz elsöprő győzelmével. Az ellenfelek persze ütik a vasat: Macronék kinyújtották a kezüket a hivatalban lévő republikánus polgármesterek felé, akik szép számmal már válaszoltak is, hiszen általában nem érdekük, hogy kormánypárti ellenféllel is csatázniuk kelljen a választáson. Veszélyes időszak ez tehát a republikánusoknak, nem lehet túl sok időt a belső bajokkal tölteni, mert innen még mindig van lejjebb.

A fő kérdés tehát, aminek jó esetben októberre el kellene dőlnie, hogy lesz-e olyan vezető, akiben lehet hinni, aki mögé megint tömegek állhatnak, akiről hihető, hogy köztársasági elnök lehet, aki képes megállítani a szavazói és tisztviselői elvándorlást Macronék és Le Penék felé. Lehet, hogy az új pártelnöknek meg kell ígérnie, hogy nem indul 2022-ben, de 2022 még messze van: a győzelem esélye, a hatalom közelsége varázslatos módon képes régi véleményeket átváltoztatni, barátságokat rombolni vagy teremteni, megállapodásokat tető alá hozni. Ám ez csak az egyik forgatókönyv.

A másik, hogy nem lesz ilyen figura sem októberben, sem utána. Lesz viszont egy kis konzervatív párt, amelyik folyamatosan veszít a befolyásából, amelyik esetenként elfoglalja magát bizonyos bio- és szexuáletikai kérdésekkel (lásd a most napirenden lévő ügyet, a minden nő számára elérhető mesterséges megtermékenyítés kérdését), ám amelyik már nem képes akkora tömegeket maga mellé állítani, mint a történelmi gaulle-­izmus és a neogaulle-izmus. Amelyik nem tömegpárt többé, hanem egy ideológiailag jól körülhatárolható, kicsi rétegpárt.

A francia republikánusok számára tehát majdhogynem a lét a tét. A megoldásra nagyjából fél évük van.

A szerző politológus, Franciaország-szakértő