Gyalázkodásuk dicséretnek számít

A globalisták eszmerendszerében a halálos bűneim ugyanis eleve olyan morális ballépések sorozatát testesítik meg, amelyek miatt azonnal járnak a pokolbéli, kollektív büntetések.

Forrás: MTI

A University of Michigan kutatói egy 600 résztvevő bevonásával készült kutatásban egyértelmű összefüggést találtak az alacsony IQ-szint és az agresszív viselkedés között […] Az ostoba emberek hajlamosak csak azért kritizálni másokat, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat. Azt hiszik magukról, hogy mindenki fölött állnak, és mindig gyorsan ítélkeznek. Az előítélet pedig egyáltalán nem az intelligencia jele.” Elég egyértelmű az okfejtés, ugye? Mint tudjuk, a humán intelligencia nem azonos a műveltséggel vagy az iskolázottsággal.

Az intelligencia révén arra képes az ember, hogy tanuljon, fogalmakat alkosson, problémákat oldjon meg, döntést hozzon, és mindezt kifejezze a beszélt nyelvén. Aki csak arra képes az intelligenciája alapján, hogy gyalázza, állathoz hasonlítsa, lehülyézze a másik embert mintegy a problémamegoldás jeleként, annak bizony nagyon kemény gondjai lehetnek ezzel az egzaktan mérhető adottsággal. Mint ahogy az identitással, azaz az önazonossággal is küzdhetnek egyesek. Az identitás alatt ezúttal Illyés Gyula mélyenszántó, igaz gondolatára utalok, amely szerint „magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga”.

Hogy kinél látok e téren nehézséget? Például Dobrev Kláránál, akinél nem tudom, hogy magyarnak ­vallja-e magát. Édesapja bolgár, édesanyja magyar. Legyen most ennyi elég a szülőkről, hogy a férjet már ne is említsük. Gondolom, ahhoz nem fér kétség, hogy Klára asszony magyar állampolgár. Minden bizonnyal papírja is van róla. A kétkedésem nem is erre vonatkozik, hanem arra, hogy az újdonsült uniós képviselőnk lélekben magyar-e? Hogy a lélek magyarságának mi a mérőeszköze?

Vélhetően pont úgy meghatározhatatlan, mint a jogállamiság fogalma. Csak amíg a jogállamiság esetén, mint uniós tapasztalatainkból tudjuk, kettős, sőt többes mérce is alkalmazható, addig a lélek magyarsága esetén meglehetősen szűk a tetszés- vagy a politikai érdek szerinti csapongás lehetősége. Azt mindnyájan tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Hogy Klára asszonynak ­fáj-e, nem tudom, így ezen az alapon nincs jogom megítélni. Ezért híres, lélekben is megkérdőjelezhetetlen magyar­jaink gondolataival kísérletezek tovább. Teleki Pál szerint, aki vérzivataros időben, 1920-ban volt a miniszterelnökünk, magyar az, aki lélekben is, tettei­ben is magyar. Ez a megközelítés már közelebb vihet az igazsághoz.

Széchenyi, a legnagyobb magyar a következőket vallotta: nagyon nehéz magyarnak lenni, de aki nem fogja pártját nemzetének, az nem derék ember. Vajon pártját fogja-e nemzetének az, aki nem szavazza meg nemzettársa nemzetközi funkció­ra való megválasztását csak azért, mert az másik pártnak a tagja? Persze ez a kérdés a momentumos EU-s- képviselőhölgyeknél is joggal feltehető. Pártját fogja-e nemzetének az, aki az EU beismerése mellett sem ért egyet azzal, hogy eddig csupán a hazája által finanszírozott határvédelem költségeibe beszálljon az a szövetség, amelynek érdekeit Magyarország már negyedik éve védi? Nemzetét szolgálja-e az, aki nyíltan hirdeti az Európai Egyesült Államok eszméjét? Hogy nemzetpártoló döntések-e ezek, nem akarom én megítélni, inkább idézem Tamási Áront. Szerinte aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Döntsön hát mindenki saját ízlésének megfelelően. De hogy miért jutottak eszembe ezek az idézetek? Azért, mert előtte eszembe jutott Madách Imre 1861-es országgyűlési beszéde, amelyben politikai hitvallásáról szól, s amelyben kiemelt szerepet kap a szabadság: „A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát.” 1861 óta 158 év telt el, és egy rendkívül viharos történelem, amely idő alatt minden nehézség és külső-belső akarat ellenére hazánk megőrizte integritását. Ugye nem gondolják komolyan a gyalázkodóink, agresszív támadóink és számomra nem magyar lelkű politikusaink, hogy átgázolhatnak Madách szellemiségén? Primitív megnyilvánulásaik, hazamegtagadásuk pedig csakis őket minősíti.

Sajnálom, hogy ilyen lelki toprongyban kell leélni az életüket. Én pedig vállalom a következő bűnt is: számomra nem az a fontos, hogy mit mondanak, csak az, hogy ki mondja. Aki számomra magyarnak alkalmatlan, annak egyetlen szava sem érint meg, még ha oly magas pozícióban ül is az illető. Merthogy a malis vituperari laus est, azaz a gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít. Én mindenesetre ehhez tartom magam.

A szerző jogász