Pénzpara

Amit tegnap még disztópiának gondoltunk valami sci-fiből, már itt van a nyakunkon. Szó szerint. Egyelőre persze még van készpénzünk is, így aztán pályáznak is rá rendesen.

Három hónap alatt 841 milliárd forintot fizettünk ki bankkártya segítségével Fotó: MI-archív

A lakóhelyemhez közeli kisvárosban nemrég kisebbfajta pánik tört ki. Történt ugyanis, hogy megborult a rendszer, egyik pillanatról a másikra nem lehetett bankkártyával fizetni az üzletekben, a terminálok meg úgy nyelték be a kártyákat, mint kacsa a nokedlit. Futótűzként terjedt a hír, hogy ilyen esetben hiába fárad be a kuncsaft a bankba, meg kell várni az automatákat kiürítő szakembert, aki nem ugrál percenként, viszont nem kezdi el azonnal névsor szerint visszaszolgáltatni a plasztikokat, hanem felküldik Budapestre, onnan jön majd vissza. Úgy három hét múlva.

A nem hivatalos forrásból származó, hanem inkább szájhagyomány útján terjedő információ nem javított a közhangulaton, sőt némi ingerültséget szült a felhasználók körében. Ami érthető, mert egy egyszeri ilyen alkalom is okozhat komoly kellemetlenségeket, de ha valaki tényleg hetekig kénytelen nélkülözni ezt a kétségtelenül rendkívül praktikus, ám mégiscsak ránk kényszerített fizetőeszközt, az már komoly beleszólás az állampolgár életébe.

Mindezek figyelembevételével különös fényt kap az az egyre gyakrabban felbukkanó elképzelés, amely szerint a készpénz valami teljesen korszerűtlen kitüremkedés a haladó szellemű modern ember, sőt az emberiség testén, tehát fel kell számolni, be kell zúzni, el kell törölni, mint a múltat. Aztán persze jöhet a chip a nyakba (bőr alatt már szépen működik, a delikvensek önként és dalolva vetették alá magukat a beültetésnek, hogy aztán így fizessenek a menzán, a kávéautomatánál vagy a vasútállomáson), ne kelljen már egy rakás kártyát és telefont nézegetni azért a legszebb és legújabb világban, hogy a megfelelő helyen mindent tudjanak a polgár tartózkodási helyéről, fogyasztási és egyéb szokásairól.

A magát istennek képzelő teslás ember, akihez képest Ikarosz egy szerény, visszafogott srác volt, már jó úton jár, a megvezetettek tapsviharától kísérve. Amit tegnap még disztópiának gondoltunk valami sci-fiből, már itt van a nyakunkon. Szó szerint. Egyelőre persze még van készpénzünk is, így aztán pályáznak is rá rendesen.

Valamelyik reggel tévé-távirányítós szörfözés közben valami olyanra bukkantam, jelesül éppen az ­RTL-en, amiről azt hittem, hogy már régen betiltva, a kitalálói és a megvalósítói pedig kurtavasban. De nem, így aztán konkrétan belecsöppentem egy asztroshow-ba vagy mibe. Egy első pillantásra kissé kreténnek tűnő, ám valószínűleg inkább végtelenül rafinált figura folyamatosan rikácsolja a kedves nézőnek, hogy ne féljen a pénztől, és ezt többször el is ismételteti a szerencsétlen betelefonálókkal. Mind­eközben a képernyőn a következő feliratok láthatók: mágiát kap, használja ki a lehetőséget! Valamint telefonszámok és az információ, amely szerint egy SMS 608 forintba kerül, egy hívás meg 485-be, percenként.

Lehet erre persze a szellem magaslatairól azt mondani, hogy ki az a hülye, aki bedől ennek, de azért ez nem ennyire egyszerű. Mert kissé emlékeztet arra, amikor a kétezres években egy „pénzintézet” azonnali, szinte feltételek nélküli hiteleket osztogatott brutális kamatra az alulinformált, főként falusi rászorulóknak, aztán jött a végrehajtó, a behajtó és mindezekért a Superbrand címke, ami végképp tragikomikussá és abszurddá fokozta az egészet. Azaz a fosztogatásra.

A jövő itt van. A múlt is. Így élünk a jelenben, ebben a villámgyors átmenetben.