A lakóhelyemhez közeli kisvárosban nemrég kisebbfajta pánik tört ki. Történt ugyanis, hogy megborult a rendszer, egyik pillanatról a másikra nem lehetett bankkártyával fizetni az üzletekben, a terminálok meg úgy nyelték be a kártyákat, mint kacsa a nokedlit. Futótűzként terjedt a hír, hogy ilyen esetben hiába fárad be a kuncsaft a bankba, meg kell várni az automatákat kiürítő szakembert, aki nem ugrál percenként, viszont nem kezdi el azonnal névsor szerint visszaszolgáltatni a plasztikokat, hanem felküldik Budapestre, onnan jön majd vissza. Úgy három hét múlva.
A nem hivatalos forrásból származó, hanem inkább szájhagyomány útján terjedő információ nem javított a közhangulaton, sőt némi ingerültséget szült a felhasználók körében. Ami érthető, mert egy egyszeri ilyen alkalom is okozhat komoly kellemetlenségeket, de ha valaki tényleg hetekig kénytelen nélkülözni ezt a kétségtelenül rendkívül praktikus, ám mégiscsak ránk kényszerített fizetőeszközt, az már komoly beleszólás az állampolgár életébe.
Mindezek figyelembevételével különös fényt kap az az egyre gyakrabban felbukkanó elképzelés, amely szerint a készpénz valami teljesen korszerűtlen kitüremkedés a haladó szellemű modern ember, sőt az emberiség testén, tehát fel kell számolni, be kell zúzni, el kell törölni, mint a múltat. Aztán persze jöhet a chip a nyakba (bőr alatt már szépen működik, a delikvensek önként és dalolva vetették alá magukat a beültetésnek, hogy aztán így fizessenek a menzán, a kávéautomatánál vagy a vasútállomáson), ne kelljen már egy rakás kártyát és telefont nézegetni azért a legszebb és legújabb világban, hogy a megfelelő helyen mindent tudjanak a polgár tartózkodási helyéről, fogyasztási és egyéb szokásairól.
A magát istennek képzelő teslás ember, akihez képest Ikarosz egy szerény, visszafogott srác volt, már jó úton jár, a megvezetettek tapsviharától kísérve. Amit tegnap még disztópiának gondoltunk valami sci-fiből, már itt van a nyakunkon. Szó szerint. Egyelőre persze még van készpénzünk is, így aztán pályáznak is rá rendesen.
