Híreket mondok

Nem elég nekünk a világegyetem tágulása, még a hélium is fogytán. Olyannyira, hogy hamarosan búcsút inthetünk a lufiknak, de nem úgy, hogy a levegőbe engedjük őket, hanem úgy általában.

Bhopal, 2019. január 27. Indiai lány légtömböket árul a köztársaság napja alkalmából rendezett ünnepségen, Bhopalban 2019. január 26-án. A köztársaság napján az alkotmány 1950-es elfogadásáról emlékeznek meg Indiában. MTI/EPA/Szandzsív Gupta Fotó: Szandzsív Gupta

Weöres Sándor Füves könyve (Helikon, 2018) – ez jutott az elmúlt hétre, többek között. Soha rosszabb napokat. Hátlap. „Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs.” Valahol félúton barangolhatok. A kíváncsiság néha majd megöl, akár a macskát, máskor meg hagyom elszállni a híreket, engedem, hagy menjenek, bele a táguló világegyetembe, ahol persze magam is hallgató vagyok. A borítón, mely pompás, egy férfi látható, nyugágyban, mezítláb, szájában szál virág, térdén madár énekel, fölötte egy félig nyitott könyv lebeg. Kéztartása mintha egy mudrá lenne, ami egy szertartásos kézmozdulat vagy -tartás a hinduizmusban és a buddhizmusban, a hitelesség energetikai pecsétje. A hagyományos tantrikus szertartásokban éppen száznyolcat használnak. Segítségükkel gátakat szakíthatunk fel, öngyógyíthatunk és erőt vagy bölcsességet nyerhetünk.

Lehetnénk ő mi is, megtehetjük, még a nyugágy is mehetne a mezőre, november elején huszonöt fok van éppen. Már megint beérett a füge. Ha egyéb baja nem lenne ennek a globális éghajlatváltozásnak, akkor jöhetne. Még Weöres. Bor­ivás. „Bort inni jó, / míg te vagy az ivó / s nem a bor issza véred.”

Pontos, mint egy japán vonat. Elstartolt a száraz november is, ami elég jó kezdeményezés, tekintve, hogy egyébként vedelünk, mint a vaddisznó, az igazi vaddisznókat meg lövik halomra, mert itt a sertéspestis már megint, két madárinfluenza között, ahogy szokott. Magam mindenesetre a száraz november elé tettem az októbert is, ki is tört a forradalom a szervezetben, a máj bámul, mint ló a dohányban, az enzimek ünnepelnek, Hamvas fintorog, Krúdy legyint, Bukowski röhög. A vasárnapi piacon, a gazdagok új Rózsadombján, a felületes toscanázás harsány tudatlanságának melegágyát szemlélve újabb hír érkezik, mint egy ideje már havi rendszerességgel. Laza, de mégiscsak létező kapcsolódással. Mert ebben a fenséges tájban az játszódik le a szemünk előtt, szembemenve minden vágyképpel és illúzióval, hogy a falvakban nyáron meg lehet vadulni a turistáktól, télen meg olyan az egész, mintha az imént távozott volna a Jugoszláv Néphadsereg.

A minap hajnalban egy a tájról szóló filmet néztem, amelyben Sára Sándor arról beszélt, hogy a vízparti nyüzsgéstől pár kilométerre csend van és nyugalom. Na, ez felejtős. Mindez pedig azért alakult így, mert a megszálló hadak felvásároltak mindent, hegyet és völgyet, házat és pincét, hogy aztán idényjellegű apartmanokat, éttermeket és meditációs központokat húzzanak fel, megváltoztatva ezzel mindent, amiért érdemes volt itt élni, és ezáltal durvább tájsebet ejtettek, mint egy kőbánya és egy jachtkikötő együtt. Mert a hagyományt repítették a levegőbe, és életforma helyett magazinos életmódot hoztak a helyébe. Ennyit a véleményről, ami szabad, nézzük a hírt, ami szent.

És ismételten felröppen arról, hogy kisebb olasz városokban és falvakban pár euróért vagy éppen ingyen lehet lakásokhoz jutni, mert a helyi polgármester így gondolja elkerülni az elnéptelenedést. A szicíliai Camarratában most az ingyenes verzió merült fel, bizonyos feltételekkel. Az igénylőnek vállalnia kell az ingatlan felújítását és le kell tennie ötezer euró kauciót, amit aztán a munkálatok elvégzése után visszakap. Ráadásul a kisgyermekes fiatal párok még egy ezereurós bónuszt is kaphatnak az új otthonuk mellé. Az önkormányzat tizenöt elhanyagolt épülettel kezdi az akciót, de további százzal kapcsolatban vannak még ilyen terveik. Ebben pedig az a szép, hogy a benépesítésről és a folyamatosságról szól, nem egy vigalmi negyed vidékre telepítéséről, valamint egy történelmi város kipofozásáról, és nem valami elkerített lakóparkról.

A hírekben az van még, hogy nem elég nekünk a világegyetem tágulása, még a hélium is fogytán. Olyannyira, hogy hamarosan búcsút inthetünk a lufiknak, de nem úgy, hogy a levegőbe engedjük őket, hanem úgy általában. A lufikra amúgy is rájár a rúd, Hollandiában már be is tiltották a héliumos változat összevissza eregetését, mert a földre vagy a tengerbe visszatérve megöli az állatokat, de a másik baj meg az velük, hogy a héliumtartalékunk véges, és bár zeppelineket már nem használunk, de például MRI-t annál inkább, és azokhoz elengedhetetlen ez a becses anyag. A készletek viszont végesek és nehezen pótolhatók. Vagy várunk pár száz millió évet, de erre senkinek sincs ideje, vagy megcsapoljuk a Jupitert, de ez meg a tudomány mai állása szerint szintén körülményes.

Marad tehát a takarékoskodás és a drasztikus áremelés, ami bizonyosan elveszi a kedvünket attól, hogy a gázt beszippantva hülye hangokat adjunk ki.