Hivatalos visszajelzést nem kaptam a fricskámra, csöndes, visszafogott kézszorítást annál többet.
Nagyot ugrok visszafelé. 2002 májusában, pár napra rá, hogy a Fidesz elvesztette a választást, Orbán Viktor szívszorító beszédet mondott a Dísz téren. Ott voltam, ma sem felejtem. Arra kérte csalódott híveit, hozzanak létre mielőbb baráti köröket, közösségeket. – Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát. – mondta – […] A haza soha nem lehet ellenzékben!
Még abban az évben tízezernél több polgári kör alakult. Minden ellenzéki politikus kiment a terepre, a nép közé. Pezsgőbb nemzeti buzgalmat már régen látott az ország. Csodát csináltak a polgári körök. Magam is jártam a vidéket, vitákra, lakossági fórumokra hívtak, szinte alig maradt üres hétvégém. Még a jelszóra is emlékszem: „Készenlét és mozdulás, ha eljön az idő!”.
És 2010-ben, a választás előtt ez állt a Fidesz-plakátokon: „Itt az idő!”
Aztán, mindjárt az első kétharmad után, máról holnapra elfelejtették a polgári köröket. Már nem volt kíváncsi rájuk a politika. Kinőtte őket. Levetette, mint egy megunt ruhát. A polgár – a lelkes, csupa szív aktivista – megtette a kötelességét. A polgár mehet… Vele együtt, ahogyan Bencsik is írja, szép lassan „eltűnt az emberi hang”… Most látni csak, milyen kár.
Happy end nincs? De lehetne. Újraszervezni a polgári köröket. Igen. Újra kimenni a nép közé, megfújni a kürtöt (Lehelé ott van, épp az elveszett Jászberényben), és megtalálni hozzá azt az eltűnt hangot.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!