Egy álcázott kinyilatkoztatásról

Mára éppen a nyílt társadalom barátai által fetisizált politikai korrektség az, ami gúzsba köti a szólásszabadságot, az újságírókat (ön)cenzúrára kényszeríti. Nem az az újságírás, amit ők művelnek.

Na jó, még egy példa: miközben Budapesten reneszánszát éli a zsidó kultúra, és a nyugati nagyvárosokkal ellentétben itt biztonságban élhetnek a vallásos, izraelita felekezethez tartozó magyarok, a jelentés országos „antiszemita rágalomhadjáratról” számol be az indexes újságírók esete kapcsán. Összemossák a városban (vélhetően provokációs jelleggel) megjelent pár plakátot és azt, hogy a jobboldali közvélemény teljes joggal háborodott fel az egyik érintett újságíró nyegle, cinikus magyargyalázásán. Hogy a történelemben nem először újra összeértek a nemzeti és nemzetközi szocialisztikus irányzatok, és az önkormányzati választásokra összeállt a pár éve még a parlamentben a zsidó képviselőket listázni óhajtó Jobbik és a papíron zabolázatlanul antirasszista MSZP, DK és Momentum –, az nem érdekelte a „fact-checking” különítményt.

De akkor térjünk vissza a kályhához, azaz a forráshoz: kikből is állt ez a „nemzetközi sajtószabadság misszió”? Nem fogják kitalálni: a nyílt társadalom hálózatához szorosabban vagy lazábban kapcsolódó sajtó- és jogvédő szervezetekből. A Reporters Without Borders, a European Center for Press and Media Freedom, az Article 19, a Committee to Protect Journalists kapott vagy kap forrást a Nyílt Társadalom Alapítványok infrastruktúrájából, az International Press Institute, a European Federation of Journalists, valamint a Free Press Unlimited – ugye, milyen sokan vannak? – pedig rendszeresen szervez előbbivel közös programokat vagy projekteket, ahogy magát a jelentést támogató South East Europe Media Organization is. Az áttét és az átfedés sokszoros, multiplikált: például a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Intézetet, illetve Alapítványokat évekig vezető Aryeh Neier a Magyarországot szintén rendszeresen, de félrevezető módon bíráló Human Rights Watch – mely szervezet érthetetlen okokból most kimaradt a buliból – mellett az említett Article 19 alapítója is.

A recept persze régi, de profi: építs fel egy összefüggő, de formálisan egymással nem azonos „brand” alatt működő szervezetekből álló hálózatot; alakítsd ki róluk a szakmaiság mítoszát; hitesd el, hogy a véleményük megbízható, hiszen „semlegesek”, pártokhoz nem kötődnek; hatékony PR-ral maszkírozd őket „civil jogvédőkké”, akik a csúnya politikával szemben „az emberek” érdekében lépnek fel (bár erre senki sem kérte őket); hivatkoztasd őket sokat egymásra, csináltass velük közös projekteket, az egymásra referálások metodikája váljon automatikussá és körkörössé, de maradjon belterjes; majd ha eljön a politikai akció ideje, add ki az ukázt: Támadás! Ez történt most is, semmi egyéb.

Szóval mondhatnánk azt, hogy nincs itt semmi látnivaló. De inkább tegyünk egy lépést hátrafelé, és nézzük meg az összképet. A szélhámossággal megtámogatott átverési kísérlet – tehát a szóban forgó „médiajelentés” – elkövetését ugyanis az motiválta, hogy Magyarországon „illiberális médiamodell” épül, és „félő, hogy annak receptje még elterjed a régióban”. Aha. Tehát valójában nem a „médiapluralizmus” állítólagos csorbulásáért aggódnak a nyílt társadalom hívei, hanem az idegesíti őket, hogy nem az ő szájízük szerinti, tehát egy nem liberális dinamika is jelen van már a magyar nyilvánosságban. Ebben sincsen semmi meglepő, hiszen valójában a jogállamiság-vita is erről szól: szerintük a jogállam és a demokrácia akkor jogállam és akkor demokrácia, ha liberális is egyben.

Más alternatívának nincs helye a nap alatt. A hazai nyilvánosság szerkezetének átalakulása kapcsán is ez a háttérmotiváció. Az általuk előadottakból ugyanis következik, hogy egy országban akkor egészséges a médiahelyzet, ha a közbeszéd- és politikaformálás fórumait a liberális narratíva dominálja – ahogy ez történt Magyarországon is egészen a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Amikor hazánkban a baloldali és progresszív oldal kezében volt a valóság értelmezésének kvázi monopóliuma, az a legtermészetesebb dolog volt a világon. Nem azt frusztrálja tehát a „civil jogvédőket” és a hazai kultúrmarxistákat – akik fel vannak háborodva, ha „politikai aktivistának” bélyegzik őket –, hogy megszűnt volna a sajtószabadság, hanem az, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan az ő történetkeretezéseik uralják. Ők azonban úgy szocializálódtak, hogy az a normális, ha ez így van, ezért a saját szempontjukból „véleményterrornak” élik meg, ha van szellemi konkurenciájuk – igen, például a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány. De hogy is mondta Medgyessy Péter 2002-ben? „Akinek tévé kell, vegyen magának!”

Fenti hozzáállásnak persze messzemenő, gyakorlati következményei vannak. Kudarcaik kesernyés szájízének leöblítésére a hazai balliberális oldal „gondolkodói” már 2017-ben elkezdtek építgetni egy új fogalmi rendszert, melyet most külföldi barátaik is megtámogatnak. Ennek lényege, hogy mivel igazából ők testesítik meg a centrumos, semleges újságírást – hiszen az egyik jól ismert természeti törvény, hogy a liberális fősodor világnézetileg semleges –, ezért igazából ők testesítik meg a „független újságírást”, minden más pedig „propaganda”. Utóbbi tehát nem is minősül újságírásnak – hiszen „pártos”, „illiberális”, így nem is lehet „független”. Ebből pedig logikailag következik, hogy utóbbit így alapvetően nem is illetik meg a sajtószabadságból fakadó jogok, mert nem is minősül sajtónak. Bár a jelentés a jobboldalt vádolja a média fogalmának újradefiniálásával, valójában pontosan ők azok, akik szűkíteni igyekeznek e terminust. Az ő beszámolóik kiegyensúlyozottak, neutrálisak, oknyomozók, tényszerűek – a jobboldalé ellenben fake news, hírhamisítás, propaganda. Akkor is, ha a migráció tényét ők először tagadják, majd a migránsokat jó szándékú, távolról érkezett barátként mutatják be; amikor a bevándorlók által elkövetett erőszakról nem számolnak be, a terrortámadásokat követően pedig hallgatnak az elkövetőkről. Vagy amikor a totálisan abnormális szexuális életmódtrendeket „tényszerűen propagalják”, és kijelentik, hogy az ateisták okosabbak, mint a keresztyének.

Igen, mára éppen a nyílt társadalom barátai által fetisizált politikai korrektség az, ami gúzsba köti a szólásszabadságot, az újságírókat (ön)cenzúrára kényszeríti. Nem az az újságírás, amit ők művelnek: igazából az az igazi fake news. Semlegesnek álcázott aggodalmaskodásuk pusztán egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, amely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra. És ezért irracionális őrjöngésbe kezdenek, ha valahol mindez ellenállásba ütközik. Például Magyarországon.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány elnöke