Halványkék pötty a galaxisban

A Földről, amelyen élünk és amit kölcsönkaptunk itteni tartózkodásunk idejére, jó néhány kitűnő fotográfia készült. A világűrből természetesen. Onnan jól látszik, hogy milyen szép kék.

A Földről, amelyen élünk és amit kölcsönkaptunk itteni tartózkodásunk idejére, jó néhány kitűnő fotográfia készült. A világűrből természetesen. Onnan jól látszik, hogy milyen szép kék. Nem tudom, ki hogy van vele, de ezek a képek azonkívül, hogy persze lélegzetelállítók, valahogy meghatók is egyben. Pont olyanok, mint amikor az ember lefényképezi az otthonát.

Naná, hiszen éppen ez történik. Milyen törékeny, tesszük még hozzá esetleg egy jókora közhely felhasználásával, aztán mintha mi sem történt volna, pusztítjuk tovább, ahogyan az a rajta élő legintelligensebb lénytől a legjobb tudása szerint telik.

Az egyik leghíresebb fotó erről a csudás kis bolygóról majdnem napra pontosan harminc évvel ezelőtt, 1990. február ­14-én készült, a fényképész a Voyager–1 űrszonda volt, és a Pale Blue Dot, azaz a Halványkék pötty címet kapta.

A mű egyébként Carl Sagan nevéhez kapcsolható, neki támadt ugyanis az az ötlete, hogy az űrszonda készítsen fényképfelvételt a Földről, amint eléri a legelőnyösebbnek tűnő pontot a Naprendszer szélén. A Föld és az űrszonda közötti távolság ekkor úgy nagyjából hatmilliárd kilométer volt. Katt. És máris látszik a felfoghatatlan. Na jó, egy halványkék pötty egy szemcsés valamiben. Ami mostantól egy kicsit élénkebb valami, tekintve, hogy az évforduló kapcsán Kevin Gill, a NASA mérnöke feljavította egy kicsit a képet, gondosan ügyelve persze a legapróbb részletre is.

De mi maradjunk még egy kicsit Carl Sagannál! Az utolsó polihisztorok egyike. A teljesség igénye nélkül: csillagász, planetológus, asztrobiológus, békeaktivista, asztrofizikus, regény- és forgatókönyvíró, egyetemi oktató és megszállott, briliáns ismeretterjesztő. Kozmosz című televíziós sorozata felejthetetlen, ugyanis tényleg lehozta nekünk a csillagokat az égről, hogy a földi halandók is megértsék, mibe keveredtek.

Részt vett az Apollo-program űrhajósainak felkészítésében és a Naprendszer felfedezését célzó űrszondás repülések előkészítésében. Az ő ötlete volt, hogy a Naprendszert elhagyó szondák megfejthető földi üzeneteket vigyenek magukkal arra az esetre, ha az igazság tényleg odaát lenne.

Ilyen volt például az úgynevezett Pioneer-tábla, amit a Pioneer–10 és a Pioneer–11 vitt magával, amit aztán a Voyager–1 és a Voyager–2 útjára továbbfejlesztettek az esetleg érdeklődő földönkívüliek számára. A Voyager–1 egyébként a pöttyhöz hasonló képeket készített a Vénuszról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, az Uránuszról és a Neptunuszról is, de a Merkúr, valamint a Mars sem azért maradt le a tablóról, mert szégyenlősnek bizonyultak volna, hanem egysze­rűen láthatatlanok maradtak a napfény miatt.

A NASA később hatvan kiválasztott fotóból egy „portfó­liót” állított össze, amelynek a Családi portré címet adták. Két lábbal a Földön maradva nézegetem a pöttyöt, nincs messze a kegyelmi állapot és az ihletett pillanat ahhoz, hogy leírjam egy részét annak, ami hirtelen eszembe jut róla. Aztán a kezembe akad Sagan egyik, nem sokkal a halála előtt tartott előadásának idevonatkozó passzusa, és ennél maradok. Íme!

„Nézzenek ismét arra a pontra! Az itt van. Az otthonunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideoló­giák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek a tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.”

Nos, így megy ez, hogy egy másik klasszikust is idézzünk. Nézegessük bátran ezt a kis pöttyöt, és egy aggodalmas szépségkirálynői attitűddel bánjunk vele, nem felejtve a Pink Floyd együttes örökbecsű tanácsát sem, miszerint: Óvatosan azzal a baltával, Jenő!