Gondolatok a megállt világban

Most nem merünk tervezni sem, de azért már magunkban fogadkozunk, hogy a nagy megálló utáni nekirugaszkodásban észszerűbb lesz a világ. Talán jobban megbecsüljük majd az egyszerűbb dolgokat.

Budapest, 2019. április 7. A felújított pesterzsébeti Klapka téri református templom az avatás napján, 2019. április 7-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

Sándor György humorista egyik előadásában Gyökössy Endre lelkipásztor időskori történetét meséli el. Az ismert lelkigondozót, sokak kedves Bandi bácsiját felismeri valaki az utcán. Hálásan rázza a kezét, és közben elmeséli, hogy olyan negyven-ötven évvel azelőtt meghallgatta egy templomi igehirdetését. Persze már semmire sem emlékszik, de egy szó mégis megmaradt benne, de az nagyon.

Az, hogy mégis. Hogy nekem mégis szeretnem kell, nekem mégis meg kell bocsátanom, nekem mégis újra kell kezdenem, mégis folytatnom kell. Aztán, amikor Bandi bácsi újra magára marad és bandukol tovább, belegondol, hogy lám, volt ötven év szolgálat, és ebből maradt egyetlenegy szó. Ez a mégis. És rájön, hogy ez nem baj. Mert ebben az egy szóban több van. Valami többlet. Nevezzük az Isten lelkének. Mert ebben a szóban a lélek elindul valahonnan és eltalál valakit, akinek talán ettől az egy szótól irányt vált az élete.

A következő történet már nagyon mai. A hajnalban, még sötétben a templomban ülő lelkipásztor osztja meg benne magányát, aki ott ült le valahol a hetedik sorban, és próbál elmélyülni, imádkozni. De közben mindegyre azon kapja magát, hogy hegyezi a fülét, szólnak-e már a harangok, nyílik-e az ajtó, hallja-e a közeledő lépteket. De nem. Csend van. Mert áll a világ. Áll az egyház. A társadalom, a politika, a közélet, a kultúra. Minden. Csak a vírus terjed tovább.

A máskor jó előre teleírt határidőnapló most üresen néz vissza. Kapkodáshoz, pontos beosztáshoz szokott életünkre rászakadt az, ami felől annyit panaszoltuk már ismerősnek és ismeretlennek, hogy: nincs. Mármint az idő. És most összezavar minket ez a nem várt újdonsült nyereményünk, az, hogy hipp-hopp időmilliomosok lettünk. Jobb híján az otthoni munkában és a közösségi hálón morzsoljuk az órákat.

Ahol az ember abban az illúzióban rohan, végez valami virtuális helyben futást, hogy gyors élete mégiscsak folyamatos. Gyorsan átpozicionáltuk magunkat, egyszerre a tízmillió vírusszakértő országa lettünk. Különféle posztokkal sokszorozzuk önmagunk és környezetünk félelmét. Erre írta valaki bölcs lényeglátással: a reményt terjeszd, ne a pánikot! Miközben figyeljük a veszteglő világot, most lehet, hogy olyasmit is észreveszünk, amit máskor nem. Máltáról küldött képet valaki, egy város máskor forgalmas utcájáról, ahol az elmúlt hetek során kisarjadt a fű a macskakövek között.

Most nem merünk tervezni sem, de azért már magunkban fogadkozunk, hogy a nagy megálló utáni nekirugaszkodásban más, észszerűbb lesz a világ. És benne az életünk. Talán már nem az lesz a fontos, hogy a tízféle termékből melyiket vegyem vagy hogy beleragadjak az agysejtpusztító bulvárragacsba. Talán jobban megbecsüljük majd az egyszerűbb dolgokat, az otthon biztonságát, az emberi kapcsolatokat és egyáltalán azt, amink van.

Más kérdés, hogy ha belenézünk egy-egy koronavírus-híradás alatti kommentszekcióba, még cseppet sem látni azt, hogy egyszerűbb, alázatosabb, megfontoltabb, bölcsebb, önkritikusabb lenne a világ és benne mi. A gondolkodásunk még mit sem változott. Pedig akkor tudjuk valóban legyőzni a ­Covid–19-et, ha jobb, felelősebb, szolidárisabb emberekként hagyjuk majd a hátunk mögött ezt az időszakot.

Mind meg fogunk halni! – fakadt ki egy ismerősöm nemrég. Akit lassan felőröl a rászakadt helyben topogás, a megállt világ, a bezártság és főleg a félelem. Az élet féltése. Ez is csak azt igazolja, hogy ez az a helyzet, amikor a hiteles információk, a társadalmi összefogás, a biztos kezekben lévő kormányzás mellett a keresztény Magyarország szellemisége is sokat segíthet. Most bizony hitre, reménységre és szeretetre is szükség van. Sőt tovább fokozom: a nem hívő embernek is.

Mert benne is ott van a félelem, amit önerőből nem lehet legyűrni. Az ilyen helyzetekre mondhatta a gulágon tíz évet raboskodó, drága emlékű Placid atya a rabtársait biztató intelmei egyikében: „Akinek van Istenbe vetett hite, van kibe kapaszkodjon. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja a túlélésünket.” Ezért most talán azok is belehallgatnak egy-egy istentisztelet-közvetítésbe, elcsípni egy-egy darabka reményfoszlányt, akik máskor reflexből tovább tekernek. Mert most minden embernek kell egy kis feltámadás.

Talán az életünk féltése most kinyitja – legalább résnyire – a szívek máskor fene nagy öntudattal bezárt kapuját. És talán kinyílik bennünk az a kimondatlan vagy kimondott bizakodás, hogy a Teremtő hátha ad egy újabb esélyt ennek az önmagát kényszeresen romboló világnak. Akár egy Gyökössy által emlegetett „mégist”. Amivel jobb irányba indulhatunk tovább.

A szerző partiumi református lelkész, publicista