A politikával foglalkozók közül sokan azt gondolják, hogy az átlag szavazó legfeljebb néhány hónap eseményeire emlékszik vissza. A többi, évekkel korábbi politikai történések törlődnek, a választás végeredményét ezért leginkább a választások előtti utolsó hónapok politikai eseményei határozzák meg. Ebből fakadóan pedig a politikusok és a pártok büntetlenül tobzódhatnak a választások előtti években, az ellenzék a lehető legszégyenletesebb eszközöket is bedobhatja a kormány ellen. Elvileg ez így lehet hazánkban is, hiszen a választásokig még két év van, addig sok víz lefolyik a Dunán, a most elhangzott mondatok törlődnek az emlékezetből 2022 tavaszára, s csak az fog dönteni, hogy azon a tavaszon hogyan teljesít a kormányzat és az ellenzék.
Márpedig a jelenlegi válsághelyzetben az ellenzéki pártok – különös tekintettel a DK-ra, az MSZP-re, a Jobbikra és a Párbeszédre, kevésbé az LMP -re (a Mi Hazánk teljesen más lapra tartozik) – mintha éppen abból indulnának ki, hogy most azt höröghetnek, zihálhatnak, ordíthatnak bele a nyilvános térbe, amit csak akarnak, mindent, ami árthat a kormánynak, nem válogatva az eszközökben, mélyen az elvárható politikai normák, sőt a minimális emberi tisztesség követelményei alatt.
Megtehetik, mert gondolataik szerint két lehetőség van előttük: az egyik, hogy az „ez a harc lesz a végső!” kommunista szellemiségében és a nemzetközi liberális hálózatok által erőteljesen megtámogatva oly mértékben meggyengíthetik a kormányt, hogy az végül a bukásához vezethet most vagy legkésőbb 2022-ben. A másik, hogy ha mégsem jönne be a mostani egész pályás letámadásuk, s a kormány jól jön ki a válságból, akkor még mindig két évük van arra, hogy mindezt elfeledtessék a választókkal, és 2022-ben valahogyan győzzenek.
Igen ám, csak van egy kis bökkenő: az az állítás, hogy az oktondi választók úgyis mindent elfelejtenek, azokat a borzalmakat is, amelyeket az ellenzék mondott és mond a vírusjárvány kellős közepén, egyszerűen nem állja meg a helyét. Mert vannak politikai események, amelyek mintegy beleégnek a választókba, mert jelentőségük túlmutat a „politics as usual” (a szokásos politika) napi menetén. Ezek általában olyan események, amelyek mélyen érintik az emberek életvitelét, életmódját, évtizedek alatt kialakult szokásaikat, értékrendjüket és normális erkölcsi érzéküket. A választók tömegei egy dolgot biztosan megjegyeznek, mégpedig azt, ami sérti természetes erkölcsi normáikat és önérzetüket: ha becsapják, átverik vagy hülyének nézik őket.