Szélsőségek fogságában

A középmértéknek a védelme vált elsődlegessé, amelyet a balliberális gondolkodás nem tűr meg.

European Union flags fly outside the European Commission headquarters in Brussels, Belgium, February 19, 2020. Picture taken February 19, 2020 REUTERS/Yves Herman - RC274F9T78R4 Fotó: REUTERS

Ennek ellenére a liberális, baloldali paradigmák továbbra is csak szélsőségekben tudnak gondolkodni: a pandémia közepette is vagy „globális szolidaritásról”, vagy az egyéni jogok korlátozhatatlanságáról beszélnek – a józan észen alapuló köztes, természetes megoldás fel sem merül. A radikálisan szélsőséges érdekartikuláció pedig abból fakad, hogy az általános káoszban is (mesterséges) irányt akarnak adni az egész emberiségnek, amely szemükben kizárólag a komplett világból, illetve az egyes elszigetelt individuumokból áll. E káprázatot pedig nagyon szeretnék valósággá formálni, a speciális eseteket generalizálni és az emberi faj közös kérdéseivé felfújni.

Az „ártatlan” formákra hivatkozó kedélyeskedés azonban elég tisztán rávilágít az előbb csak részben érzékeltetett elméleti nagystratégia ellentmondásaira. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a progresszív történetmesélés kizárólag emberiséget és egyéneket ismer, közösséget, közérdeket, pláne nemzetet, családot nem. Annak nem része a normalitás, a harmónia, a józanság, a mértékletesség sem: csak a végletek léteznek, azok közül kell választani. E fogalmi keretrendszer vagy mindent abszolutizál, vagy mindent relativizál: vagy arról van szó, hogy a saját értéktételezései kizárólagosak és azokat mindenkinek általános jelleggel el kell fogadnia, vagy arról, hogy minden viszonylagos, mindenkinek megvan egy kicsit a saját igazsága, tehát nagybetűs igazság (pl. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” [Jn 14,6]) nincs is.

Ugyanígy egyszerre univerzalizálnak, de fragmentálnak is mindent. Azt mondják, a globalizáció egyetemes, mindenkit összeköt és egybeolvaszt egy nagy egésszé a világfaluban, de egyben teljesen nyilvánvaló, hogy a posztmodern kor egyik legharsányabb depressziója a magány, a „minden Egész eltörött” érzésvilága, hogy sokan vagyunk, de mégis egyedül. A globalizáció azonban nemcsak egyetemessé nyilvánítja saját szűk körű normáit („európai értékek”, „nemzetközi standardok”), hanem uniformizál és homogenizál, miközben a diverzitást, a sokszínűséget hirdeti. A világméretű fogyasztói kultúra, a szolgáltatói, marketing- és szórakoztatóipar falansztertársadalmakat hoz létre, amelyek ugyanazokat a márkákat használják, ugyanazokat a celebeket ismerik, ugyanazokat a termékeket habzsolják – a reklámplakátokon mégis azt hirdetik nekünk, hogy „egyéniségek”, „páratlanok” vagyunk, mindenki különböző, és hogy ez milyen fantasztikus is.

A történelmi fejlődés materialista egyirányúságát tanítják mindenhol, a konvergenciát, hogy minden egy irányba, egy szebb, jobb, újabb utópia felé vezet, miközben a divergencia jegyében arra bátorítanak mindenkit, hogy nyugodtan csinálja azt, amit vágyai, ösztönei diktálnak, közösségi összetartás helyett „tartsunk szét” nyugodtan, hiszen az az igazi út az önmegvalósítás felé. Az ehhez tapadó ideális ember a fogyasztó maga, az ideális gazdasági berendezkedés pedig a folyamatos versenyre és konzumálásra épülő szabadpiaci kapitalizmus, miközben ezzel egyidejűleg teli a könyvespolc az egyenlőségre épülő, igazságos és fenntartható fejlődésről szóló értekezésekkel.

Nyilván hosszasan lehetne még sorolni az ilyen és ehhez hasonló példákat, de talán ennyi is rávilágít a lényegre. A kortárs balliberális narratívák csak és kizárólag extremitások közötti választási lehetőségeket kínálnak, hogy vagy így, vagy úgy, de a zabolázatlan tékozlás ördöge gyalázatosan űzhesse orgiáit. Nem véletlenül mondható talán ezért, hogy a konzervatív fogalom ellentétpárja nem is annyira a liberális, mint inkább a radikális. Lánczi András írta valahol, hogy „a modernség egész programja éppen a természet legyőzésére irányul”. A természet pedig bizony korlátokat szab. A transzcendens létezését elfogadó, konzervatív megközelítés pontosan arra sarkall minket, hogy alázatosan belássuk korlátainkat, hogy ne a természet törvényei ellenében akarjunk felszabadulni, ne a szélsőséges megoldások után kajtassunk, hanem a Teremtés igazságosan ránk rótt parancsa szerint saját bűneink alól kérjünk megszabadítást. És ez éppen aktuá­lis így a nagyhétben: „Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott.”

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója