Aki emberiséget mond, csalni akar

A formálpolitikai elvárásokba öltöztetett szabadságheroi­zálás szemben áll a konzervatív habitussal.

„Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának szexuális orientáció és genderidentitás alapján történő hátrányos megkülönböztetés elleni fellépésért felelős Független Szakértője.” Ízlelgessük csak a pozíció súlyát és elnevezését, így nagy f-fel és nagy sz-szel – merthogy ez nem valami tréfa, tényleg van ilyen. Onnan tudom, hogy az illető, a neves Victor Madrigal-Borloz közleményt adott ki a homofóbia, bifóbia és transzfóbia elleni világnap alkalmából: és mielőtt azt hinnék, hogy legalább ez utóbbi egyféle móka, mint az „albán büszkeség napja” (amikor is a vicc szerint az albánok azt ünneplik, hogy ők nem románok), ki kell ábrándítanom mindenkit. A jeles esemény most volt pár napja, május 17-én.

Ezeket az egészen abszurd, mégis valós dolgokat azért említem, mert megint csak felidézték bennem a posztmodern hívságos elmebaját, azt, hogy korunk életparancsa a korlátlan szabadság, a szabadosság, minden létező (akár szexuális) vágy emberi jogként történő kivetítése, kielégítése és kielégíttetése. Az ember kiskorában persze szívesen babrál sok mindennel – ezért is szükséges a gyerek fegyelmezése –, de ma már teljesen legitimnek tekintendő, hogy „később áttételessé válik a babrálás és végül kísérletezésnek nevezik el azt, amely kezdettől fogva és célját tekintve sem más, mint manipulálás” (Lánczi András). A legújabb kori értelemben vett szabadságfogalommal is ez történt, mely már régen nem az antik és keresztyén hagyományon nyugvó, közösségelvű szabadságot jelenti, hanem a minden korlátozástól, behatároltságtól, rögzítettségtől mentes önkibontakoztatás, önmegvalósítás és önmeghatározás ideáját.

Ennek csak egy apró, de céltalanságában totális példáját jelenti a szexuális identitásra alapozó politizálás és a genderideológia. A kísérlet továbbfejlesztése pedig az, hogy az ezzel szemben fellépőket intézményesített eszközökkel (testületek, szakértők, világnapok) és nyelvi leleményekkel (hiszen ők „bifóbok” és „transzfóbok”, bármit is jelentsenek e kitételek) szükséges kiiktatni a még elfogadható társadalmi diskurzus keretei közül. Ezt korábban boszorkányüldözéssel, máglyahalállal, majd cenzúrával érték el – ma úgy hívják: politikai korrektség. A jellemzően balliberális értelmiségi ömlengésekből kinyert, majd jogi és formálpolitikai elvárásokba öltöztetett szabadságheroi­zálás élesen szemben áll nemcsak a józan ésszel, de alapvetően a konzervatív habitussal is.

És ahogy a tudásról történő gondolkodásnak morális következményei vannak, úgy az előbbi elvi vita is erősen gyakorlati kihatásokkal bír. Ahogy azt korábban a gazdasági válság, a migrációs krízis, majd most a koronavírus-járvány kapcsán megmutatkozó döntési helyzetek felvillantották, a szabadság-szabadosság és a biztonság ellentétbe került egymással. Ahogy Matolcsy György is felhívta arra a figyelmet nemrég egy írásában, a jelenlegi helyzetben „a világ az élet biztonsága felé fordult […], általában felértékelődik a biztonság mint érték. Felismerjük, hogy valójában akkor lehetünk szabadok, ha biztonságban vagyunk. Leértékelődik a szabadosság, a túlhajtott individualizmus és a »nekem mindent szabad, mert megtehetem« mintája.”

És valóban, a konzervatív – ma már talán jobban ragadja meg a lényeget: a normalitás talaján álló – számára környezete, szerettei biztonsága komoly előértékkel bír. Az ókori görög „oikophilia”, az „otthon szeretetét” tekintette a konzervatív brit filozófus, Roger Scruton is nemcsak az igazi környezetvédelem, de a nemzetek szükségessége alapjának is. A liberális szabadságeszményből fakadó, globális „bárhova és sehova tartozás” érzetével szemben a „valahova tartozás” élménye és fontossága áll. Az pedig, hogy valaki valahova tartozik, hogy a természet által meghatározott létezése nem a véletlen műve (például hogy a Jóisten úgy döntött valakiről, hogy magyar) egyben nyilvánvalóan a lehatároltság kívánalmát is magában hordozza.

A progresszió kulturális ipara persze a „behatároltság”, a „zártság” fogalmait negativitást sugárzó fogalmakként ábrázolja, holott a biztonság óhajának ezek nélkülözhetetlen kellékei – ahogyan akkor érzem magam a lakásban biztonságban, ha bezárom az ajtót, és ezért húzok kerítést is a kert határára. Ez a kritikákkal ellentétben alapvetően nem valamiféle, esetleg másoktól való félelemből fakad, hanem éppen a hely, az otthon szeretetének parancsából, a valakikkel valahol történő összetartozás titokzatosságának tiszteletéből. A hely, az otthon (a nemzet) ugyanis a többiekkel való közösséget is jelenti, saját magamon kívül (sőt éppen azt alárendelve) a közösséghez tartozók védelmét. Bármennyire is hivatkoznak a végtelen és korlátlan haladás utópiájában hívők a nagybetűs emberiségre, a politika lényege a „törzsi hovatartozás” kifejezése és védelme. Aki ugyanis emberiséget mond, az csalni akar.

Kosztolányi Dezső Édes Annájának Movisztere úgy mondja ezt, miközben a kommunistákról beszél: „Nem szeretem az emberiséget, mert még sohase láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. Minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”

És ahogy azt a mostani járványhelyzetre adott politikai válaszok is megmutatták: még a szavakban globalizációt és nemzetköziséget hirdető döntéshozók is azonnal „államilag” (lokálisan) cselekedtek, hogy saját embereiket, országukat megóvják, és nem vártak arra, hogy milyen megoldásokkal áll például elő az Európai Unió. Ahogy Pascal fogalmazta meg a Gondolatokban, „a hatalom jellemzője az, hogy védelmet nyújt”. A hatalmat pedig valaki gyakorolja – hiszen például szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt –, utasításokat ad alá-fölérendeltségi viszonyrendszerben, a biztonság érdekében pedig ezt a címzettek követik. Biztonság, védelem, hatalom, vezetés, hierarchia tehát összefüggenek.

És lehet ezt dramatizáló monotonitással, figyelmeztetésre feltartott mutatóujjal, félig oldalra hajtott fejjel és sírós hanggal kommentálni, de ha még az oly sokszor idézett The Economist is azt írja, hogy az emberek világszerte elfordulnak a globalizációtól, mert rájöttek például, az egészségük import védőfelszerelésektől, a mezőgazdaságuk és betegellátásuk pedig a migránsmunkásoktól függ, akkor valami mégiscsak lehet ebben a helyszeretet és a biztonság értékduáljában.

Most pedig megyek, és megnézem, mit is jelent ez a „bifóbia” meg „transzfóbia” – csak jó lenne tudni, mi ellen ünnepelt az emberiség múlt vasárnap.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója