Gondolatok a független történészekről és történetírásról

Nagy szerencsénk van nekünk, hogy ilyen kiváló, független történészek világosítanak fel bennünket.

Forrás: Pixabay.com

Érdeklődéssel olvasom a szabadkőműves-vitát, amibe én bele sem merek szólni, főleg miután megmondta Ungváry Krisztián, hogy mindenkinek kuss, aki nem történész, és én az ő szavára nagyon adok, micsoda dolog az, hogy nemcsak történészek foglalkoznak a történelemmel, mindenki maradjon a saját szakmájánál, mi, egyszerű emberek pedig ne nagyon gondolkodjunk a saját történelmünkről, jobban tesszük, ha helyette inkább a Tescoba járunk, meg évente egyszer kilátogatunk a Pride-ra, az való nekünk. Politikusok, miniszterelnökök és miniszterelnök-helyettesek – főleg jobboldaliak – meg végképp ne foglalkozzanak az általuk vezetett közösség történelmével, mert abból csak a baj van, azokból csak mindenféle szobrok születnek, amiknek meg sem lett volna szabad születniük, ha meg mégis megszülettek, akkor most azonnal a Farkasréti Temetőbe kellene áthelyezni őket.

A történészek persze politizálhatnak, sőt jó is, ha politizálnak, mert ők emelik a politika színvonalát, különösen Ungváry, aki egy igazi demokrata és egy kultúrember. Mindig higgadtan, tényekre alapozva nyilvánul meg közéleti kérdésekben, és csak néha veszíti el a fejét, például amikor véletlenül egy Horthy-fasiszta tömeg közepén találja magát, akik önkívületi állapotban hallgatják a vezérüket, azt a vezért, aki úgy lebontotta a fékek és az egyensúlyok rendszerét, hogy ilyen még Horthy alatt sem volt, és hát érthető, hogy Ungváry tanár úr ebben a közegben fuldoklik és egy sípon keresztül kell vennie a levegőt, úgy kell neki olyankor az a síp az életben maradáshoz, mint egy kritikus állapotban lévő koronavírusos betegnek a lélegeztetőgép.

Szóval Ungvárynak igaza van: mindenki foglalkozzon a saját szakmájával. A történészek a történelemmel. Meg persze politikával. És persze egyéb határterületekkel, ahogyan például Gyáni Gábor foglalkozik közgazdasági kérdésekkel, aki ki is számolta, hogy Trianon nekünk egy nettó nyereség volt, hiszen olyan területeket csatoltak el tőlünk, amelyek csak vitték a pénzt a magyar központi költségvetésből.

Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az a jó történész, akire sokan hivatkoznak. Mint például Ungváry, aki büszkén le is írja, hogy „nekem 176 külföldön és idegen nyelven megjelent tudományos hivatkozásom van”. Valószínűleg nem külföldből és idegen nyelvből van neki 176, hanem hivatkozásból, még akkor is, ha az általa leírt mondat – a hibás központozás következtében – nem ezt jelenti.

Az mindenesetre kiderül, hogy úgy gyűjtögeti és számolgatja ezeket a hivatkozásokat, mint nyolcvanas évek tinédzsere a török kamionosok által eldobált és az út menti kukákból kihalászott sörösdobozokat. A 176 hivatkozás nem kis teljesítmény, hiszen ennyi baráttal, ismerőssel és üzletféllel még Nyuszika sem rendelkezett a Micimackóból, igaz, ő nem is járt a magyar állam pénzén annyi nemzetközi konferencián, mint Ungváry Krisztián, amely konferenciákon az előadók kölcsönösségi alapon oda-vissza hivatkozgatják egymást.

Bezzeg a Raffay! Őt aztán senki nem hivatkozza.

Nyilván, mert hiába történész, végig lébecolta a nyolcvanas éveket, még azt is elintézte, hogy ne járhasson konferenciákra és ne engedjék be a levéltárakba kutatni. Szegény Ormos Máriának kellett helyette éjt nappallá téve dolgozni ezen a Trianon témán, szerencsére ő olyan nagy szorgalommal kutatott, hogy egy kemény kötésű, vaskos könyv lett belőle, csupa ellenőrzött információval, amit aztán nyugodtan lehetett engedni a laikusoknak is olvasni.

Ormos Mária nyilvánvalóan egy, a kommunista rendszertől teljesen független történész volt, na jó, egy kicsit baloldali, a Magyar Dolgozók Pártjának, majd az MSZMP-nek a tagja, sőt: a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság tagja, majd az MSZP alapító tagja, országos elnökségének tagja és országgyűlési képviselője, de mindez nem számít, hiszen nálunk nincsenek is baloldaliak, csak jobboldaliak és függetlenek, és mivel Ormos Mária nem volt jobboldali, így csakis egy tiszteletreméltó független történész lehetett. Nem úgy, mint a jobboldali Raffay Ernő, akiről egyébként is megmondta Ungváry, hogy egy III/III-as besúgó volt. Végre egy abszolút szakmai érv a vitában!

Az a fajta szakmai érv, amilyeneket Ungváry hiányol, de szerencsére ő tud ilyen szakmai érveket felvonultatni szép számmal. Jó, nem kell minden részletet a laikus közönség orrára kötni, például, hogy Raffaynak a dossziéja nincsen meg, érdemi tevékenységére nincsen adat, és az iratokban csak annyi szerepel róla, hogy „az együttműködést megtagadta” – mindezt egyébként maga Ungváry kutatta ki és írta meg korábban – ezek már olyan szakmai részletkérdések, amik az ügy szempontjából lényegtelenek. A lényeg, hogy Raffay Ernő kabátlopási ügybe keveredett, az, hogy éppen az ő kabátját lopták el, a szakmai érvelés szempontjából tulajdonképpen mindegy is.

A legfigyelemreméltóbb szakmai érvelést azonban Karsai László tette le az asztalra, aki a kutatásai során arra az eredményre jutott, hogy Raffay nem más, mint Adolf Eichmann késői reinkarnációja, egy náci, aki felelős a holokausztért. Erre a szakmai érvelésre még Joseph Goebbels is elismerően csettintene. Mi, egyszerű halandók, ugyan nem értjük teljesen, hogy Trianon és a szabadkőműves-vita kapcsán hogyan jutottunk el a holokausztig, de azt tudjuk, hogy Karsai tanár úr bárhonnan indul, mindig oda lyukad ki, és hát végtére is ő a történész, nem pedig mi, ha ő mondja, hogy Raffay Ernő náci és felelős a holokausztért, akkor az biztosan így is van.

Óriási szerencse, hogy megszólalt Romsics Ignác is, a nemzet történésze, valamint tanítványai, akik kőkemény szakmai érvekkel hozták a tudomásunkra, hogy a szabadkőműves-összeesküvés egy mese. Még nagyobb szerencse, hogy ennél részletesebb érveléssel nem fárasztottak bennünket, azt mi úgysem értenénk. Romsics tanár úr még azt is elmondta, hogy téves az a feltevés, hogy fegyverrel meg lehetett volna védeni az országot 1918–19-ben, merthogy csak azok voltak hajlandók harcolni a bevonuló idegen csapatok ellen, akiket ezek az idegen csapatok személy szerint fenyegettek, így például a Salgótarján, Balassagyarmat, Miskolc környéki munkások a csehek ellen vagy a székelyek a románok ellen.

Igen, Romsics tanár úr – talán nincs is ennek a tudatában – eminensen hozza a marxista alaptételt, miszerint a lét határozza meg a tudatot, anyagi érdek nélküli hazaszeretet nincs is, például a Duna–Tisza közén is azért robbant ki a Tanácsköztársasággal szembeni „parasztfelkelés”, mert a Duna–Tisza közi parasztok nem akartak harcolni a csehek vagy éppen a románok ellen, mivel nem érezték magukat közvetlenül fenyegetve. Igazán apróság, a szakmai érvelés szempontjából tulajdonképpen teljesen lényegtelen is, hogy a nyugat-magyarországi harcokban, a Rongyos Gárda soraiban Kecskemét környéki parasztok harcoltak nagy számban, mindenféle közvetlen anyagi vagy egyéb érdek nélkül, akik nem mellesleg diplomáciai sikerre is lefordítható, jelentős hadi sikereket értek el, ez tényleg csak egy olyan apróság, ami a „Nagy Szakmai Érvelést” jelentősen nem befolyásolja.

Szóval nagy szerencsénk van nekünk, egyszerű halandóknak, hogy ilyen kiváló, független történészek, kizárólag szakmai érvelést alkalmazva világosítanak fel bennünket arról, hogy egy történelmi esemény kizárólag egy ok-okozati összefüggésben értelmezhető, egy bekövetkezett eseménynek több, egymástól független vagy éppen egymást erősítő oka nem is lehetett. Különben hozzá nem értő módon még azt gondolhatnánk, hogy amint egy személy egy cselekedete mögött is meghúzódhat több indíték, így egy történelmi esemény bekövetkezte mögött is meghúzódhat több ok is. Pl. Trianon mögött a szabadkőművesek tevékenysége.

De most már tudjuk, hogy ez nem így van. Köszönet ezért a szakmának, és köszönet azért is, hogy kitaszítja magából azokat a jobboldali (vagyis náci) kontárokat, akik a történelemtudomány szigorú elvárásait semmibe véve képesek éveken keresztül levéltárakban kutatni, tízezer oldal levéltári anyagot átnyálazni, és az ott leírtak nyilvánosságra hozatalával a gondolkodásunkat megzavarni!