Amikor Szent István remekművéről, a keresztyén magyar államról beszélünk, valójában az egyedülálló, de általános magyar civilizációs csodáról beszélünk. Nem pusztán azért, mert a történeti források csekély mivolta miatt nehéz szétválasztani, mi kötődik hozzá vagy apjához, Géza fejedelemhez, hanem azért is, mert alkotásának jelentősége nyilvánvalóan túlmutat önmagán. Nagyon tömören összefoglalva e jelentőség abban áll, hogy mi, magyarok – még mindig – itt vagyunk, hogy mi maradunk. Bármennyire is közhelyesnek vagy elcsépeltnek tűnik, nem lehet elég sokszor rámutatni arra az ezer év távlatából valóban hihetetlennek tűnő, de mégis valós tényre, hogy a magyarság sziklaszilárd kőként áll folyamatosan – és legtöbb esetben egymagában.
Ha jobban belegondolunk, csoda, de minimum egyféle varázslatos valóság ez a javából. Egy kicsi, pár százezer fős, lényegesen nagyobb sztyeppei hordák elől Európába vonuló törzsszövetség valamikor a IX. század derekán – egyesek szerint még korábban – elfoglalta más, azóta eltűnt és rég elfeledett népek szállásterületét, a Kárpát-medencét, amely már akkor és a későbbiekben is nyugat, kelet és dél ütközőzónája volt. Tájidegen csoport voltunk – és talán némileg vagyunk ma is – a latin, germán és szláv népek gyűrűjében. Kultúránk, nyelvünk, viselkedési szokásaink elütöttek a nálunk hatalmasabbakétól – és bár természetesen a keresztyénség felvétele nem pusztán egy magatartási kódexváltás volt, hanem az Úr igéjének meghallása, évszázadokon át ott viaskodott (és talán ott viaskodik ma is) bennünk a Nyugatra jámbor hűséggel tekintő laikus barát és a keleti kaganátusokkal hol szövetkező, hol azokat megtámadó nomád harcos.
De ezen, a korai időkben fizikai formát öltő, majd később inkább belső, szellemi viaskodás, a történelmünkön végighúzódó dilemmás kettősség épphogy része a magyar csodának és nem az ellen szól. Ahogy Tormay Cécile főművének, Az ősi küldöttnek hőse, a keresztyénség és a táltosok hite között vívódó, majd a kereszthez megtérő Ung vitéz mondja: „A bátorságot és a hadifegyvereket Ázsiából hozták a mi pogány eleink. Sose tagadjátok és feledjétek őket! A harc feletti harcra pedig a szent királyok és térítő nagy papjai örökségül hagyták reátok az Úrnak tanítását, mellyel mindig akkor győz majd népünk, amikor elvesztek a csaták fegyverei.”