Változik az idő, változik a szemléletmód

Tisztelt Vida Tivadar! Tisztelt intézeti munkatársak!

Szálkás, olykor elevenig ható kritikájukat messzemenőkig megértem, szerzőként pedig hálásan meg is köszönöm. (Azt nem tudom, miért vártak kerek húsz napig az elküldésével.) Az igazság és az idő azonban – röpiratuk alappillére – két külön fogalom: az idő (a múlt) rovátkázható, szépíthető, de közben az igazságot ne dobjuk el használatlanul. Mondjuk ki, hogy az igazság, ha már valami, legyen őszinteség is.

Nos, ennek szellemében amit leírtam, azt szóról szóra vállalom és fenntartom, viszont ha dr. Bóna István, a kiváló régész munkásságát úgy idéztem, hogy ezzel emlékét és környezetét szándékaim ellenére megsértettem, azért most az érintetteket őszintén megkövetem.

És akkor nézzük szigorúan a szakmai oldalt: Bónát azért említem egy lapon azokkal, akik a magyarság múltját támadták és támadják, mert ő volt az, aki már fél évszázaddal ezelőtti kutatásaival abba az irányba vitte a hunok vagy a „hun kor” kutatását, hogy tulajdonképpen bizonyíthatóan egyetlen hun sír sincs feltárva (kivéve az elpusztult csornai diadámás hun fejedelemnői sírt) a Kárpát-medencében, hanem csak hun tárgyak, üstök és hun áldozati leletek vannak. (Ez adott alapot a mai genetikai kutatások támadására – tudniillik hogy milyen hun sírokkal akarjuk összevetni a magyar honfoglaló mintákat, hiszen nincsenek is hun sírok Magyarországon, mondta Bóna egyik tanítványa, Bálint Csanád.) Erre egy tudós ­ember életében magyarázat az lehet, hogy olyan kényszerű politikai közegben nevelkedett – velünk, idősebbekkel együtt – és vált kutatóvá, majd pedig politikai felelősségtudattal és következményekkel is járó tisztségviselővé, amely pozíciókat egyszerűen nem lehetett az Aczél-féle tiltott, támogatott, tűrt tudományos emlőkön nevelkedett társadalmi magatartás nélkül betölteni. Különben eltűnt volna – és nem csak ő – a süllyesztőben.

Például Bóna már 1975-től egészen 1990-ig az MTA régészeti bizottságának titkára, majd elnöke lehetett. Szabadjon személyes tapasztalattal árnyalni a helyzetet. Engem 1975-ben, mert magyar zászlót terítettem az egyik mátyásföldi HÉV-megállóban ma is látható Jézus-keresztre, hat hónap szigorított börtönre ítéltek államellenes izgatásért. Lehet, ma már hihetetlen, de olyan időket éltünk, amikor egyetlen igazság létezett, a hatalomé. Bóna 1987-ben Akadémiai Díjat kapott és a régészeti tanszék vezetője lett, 1989-ben pedig átvehette a Munka Érdemrend arany fokozatát. Tévedés ne essék! Ezzel most sem akarom kétségbe vonni a professzor emberi és szakmai képességeit, de politikai lojalitás nélkül ez aligha történhetett meg, hiszen ahol most Rómer Flóris, Alföldi András, László Gyula és Bóna István arcképe látható, ott annak idején Rákosi, Lenin, Marx és Engels bekeretezett fizimiskái csüngtek.

Akkor mégis milyen kihatással bír Bóna régi és „aczélos” kijelentése napjaink régészeti kutatásaira? Az önök által is felsorolt munkái közül a Hunok és nagykirályok című könyve például összefoglalja a Kárpát-medencei és a kelet-európai hun leleteket, mégis arra a következtetésre jut, hogy egyetlen hun temetkezés sem történt a térségünkben, mert mindegyik „hun kori” sír germán, gepida, szarmata vagy gót. Vannak bőven hun kincsleletek, mégis úgy tűnik, a hunok Attillával együtt meghalni elmentek innen máshová – mondhatja erre az olyan tudományosan képzetlen közíró, mint én vagyok –, hiszen a hivatalos magyarázat az, hogy „az összes feltárt sír, amiben hun leletek vannak, az az alárendelt népek egyikéhez tartozik”. Most tényleg higgyük el, hogy az V. században, a hun teljhatalom idején nem temetkeztek ide, és minden előkerült hun lelet a germán népek hagyatéka?

Véleményem szerint – amelyet megjelenés előtt számos szakemberrel, például Vida úr egyik közeli munkatársával és más jó nevű kutatókkal is egyeztettem – Bóna István munkássága és a magyar őstörténetet napjainkban támadó hiperszkepticista kutatók munkássága között annyiban van egyezőség, hogy a hunok helyett a „hun kor” fogalmát erőltetik, vagyis: nem a hunok voltak itt a Kárpát-medencében, hanem nekik alávetett hun kori népek. Bóna tehát egyike azoknak a kutatóknak, akik így megfeleltek a szovjet érdekeknek és azok hazai kiszolgálóinak.

Az őstörténetünket támadók most erre hivatkozva akarják kétségbe vonni az archeogenetikai kutatások nemzetközileg is elismert sikereit, amelyeket Kásler Miklós irányításával a Magyarságkutató Intézet és német kutatók produkáltak az Árpád-ház férfiágú leszármazásának meghatározásában. Sőt egy másik német tudós csapat Christine Keyser vezetésével odáig jutott, hogy a leletek összevetését követően közös férfiágú haplotípust írt le az ­ázsiai hun minta és III. Béla Árpád-házi uralkodónk örökítőanyaga esetében.

Az idestova fél évszázada, politikai nyomásra jegelt hun–magyar kapcsolatok kutatásában tudományos bizonyítékok alapján most végre határozott elmozdulás történt, még akkor is, ha Bónára hivatkozva tovább hangoskodik a hiperszkeptikusok gyengülő kórusa. Ráadásul szakemberektől tudom azt is, hogy keleten találhatók hun sírok, és azok feltárása meg is fog indulni.

Tisztelt Vida Tivadar! Tisztelt intézeti munkatársak!

Fentiekből, remélem, világosan kiderül, hogy a kiváló és elismert régész Bóna István nevét és szerepét nem állt szándékomban „valamiféle aktuális tudománypolitikai ügyben, hamis kontextusba helyezve, rossz színben feltüntetni” – amint azt a levelükben megfogalmazták, és amit most tisztelettel visszautasítok. Ugyanakkor azt is nagyon remélem, hogy világosan érthető: amit és amikor Bóna írt, az akkor volt, most pedig most van. Változik az idő, változik a szemlélet, ezt a tudományos fejlődés és a politikai lózungoktól megszabadult magyar közérdeklődés amúgy is kikényszerítené. Ezért át lehet, sőt át is kell gondolni a korábbi elméleteket, mert azok nem kőbe vésettek. Ez vihet közelebb minket a valósághoz, hiszen az idő és az igazság két külön fogalom. Egyiket se mellőzzük vagy dobjuk ki a másikért. Megköszönve szálkás kiállásukat, további szép és hasznos szakmai sikereket kívánok!