Mik vagytok ti, „uniós értékek”?

A jogállamiság nyomvonalára akarják fektetni az uniós dilivonat sínpárját, hogy az csak robogjon előre.

És bár a kezdetek kezdetétől kódolva volt az egyre fokozódó egymásrautaltságban a politikai egységesülés lehetősége is – az egyik alapító atya, Jean Monnet meglátása volt, hogy az integráció olyan, mint egy tandembicikli, azt mindenkinek folyamatosan tekernie kell, különben eldől –, a hangsúly alapvetően a kereskedelmi-gazdasági jellegen volt. A szorosabb politikai egységesülés gondolata az 1990-es évektől jelentkezett erőteljesebben és hivatalosabban, de az ezt félig-meddig kifejező szerződésmódosítások irányát (Maastricht, Amszterdam) az EU-s szintű alkotmányozás csúfondáros kudarca (2005) kisiklatta – így jött ki a cső végén a se hús, se hal lisszaboni szerződés (2007). Ez persze még erősebb elmozdulást jelentett az egyre szorosabb egység felé, megteremtette az uniónak mint önálló jogi entitásnak az alapját, de – nyilvánvalóan konszenzus hiányában – nem hozta létre az alkotmányozás során óhajtott politikai uniót, sőt a korábbi szerződésekhez híven kiemelte az EU-t alkotó tagállamok nemzeti identitásának és szuverenitásának jelentőségét. És ami a legfontosabb: az sem változott, hogy az uniós alapszerződések bárminemű módosításához továbbra is valamennyi tagállam jóváhagyása szükséges.

A jelenlegi patthelyzet alapja pedig ez utóbbi. Bármennyire is növekedett időközben az egyes uniós szervek hatalma (hol szerződéses alapon, mint az Európai Parlamenté, hol sajátos önértelmezés-fejlesztés révén, mint az Európai Bíróság esetében), a szerződések urai továbbra is a tagállamok. Az unió nem rendelkezik önálló szuverenitással (sem jogi, sem politikai értelemben nincs „európai démosz”): az EU továbbra is a tagállamok akaratából létezik, kompetenciái az alapszerződésekben és a tagállami alkotmányokban is tükröződő hatáskör-átruházás elvéből fakadnak.

Súlyos félreértés tehát, hogy a tagállamok lemondtak volna a szuverenitásukról az unió javára: ahogy az alaptörvény is fogalmaz, Magyarország „egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolja”. És ez nem holmi játék a szavakkal: ha egy állam feladja a szuverenitását. azt jogi értelemben egyoldalúan már értelemszerűen nem veheti vissza (hiszen azzal lemondott arról a főhatalomról is, hogy azokat visszavegye) – viszont a britek Magyarország számára jelen pillanatban szerintem nem kívánatos példája mutatja, hogy az átruházott hatáskörök visszavételére van legitim lehetőség.

Az egy dolog persze, hogy mi következik a szerződések szövegéből, és egy másik, hogy mi Brüsszel népfrontos politikai szándéka. Az ugyanis nyilvánvalóan az unió hatalmának bővítése – és ha ezt szerződéses alapokról nem tudják megtenni, marad a jogértelmezés révén történő lopakodó jogalkotás és hatáskörelvonás, valamint a mindent átfedő és magába olvasztó „uniós értékekre” történő hivatkozás. Előbbire kiváló példa, amikor a versenyjogi szabályokra hivatkozva fúrnak meg tagállami adópolitikai döntéseket, utóbbira pedig természetesen az Európai Unióról szóló szerződés II. cikkének lobogtatása.

Ezen II. cikk azonban olyan fogalmakat sorol fel – emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, emberi jogok, pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, tolerancia, igazságosság, szolidaritás – amelyek nem jogi, hanem politikai vagy talán sokkal inkább morális-erkölcsi töltetű kategóriák. A haladáselvű liberálisoknak az emberi vágyak minél teljesebb kibontakoztatása jelenti a szabadságot, sok konzervatívnak meg az, ha az egyén képes akár önfegyelmezés révén is együttműködni a közössége más tagjaival. Egy szocialistának szolidaritás az, ha egycsatornás és közvetlen átcsoportosítás történik a tehetősebbek jövedelméből, és a szociális transzferek alanyi jogon járnak a kevésbé tehetősek számára; másoknak pedig az, ha mindez nem alanyi jogon jár, hanem a közösséghez történő hozzájáruláshoz (munka, gyermekvállalás stb.) párosul.

Nem vagyok a relativizálás híve, nem gondolom, hogy az igazságosságnak, a szabadságnak vagy a szolidaritásnak ne lennének meg az emberen kívüli, transzcendentális, istenadta fogódzói, sőt. Éppen a liberalizált baloldal az, amelynek intellektuális szárnysegédei a mindenség viszonylagosságát hirdetik – és éppen ők azok, akik ma azt állítják, hogy fenti fordulatok alatt csak egy és ugyanazon a dolog érthető: a liberális demokrácia. Az az européer, az lehet részese az európai kánonnak, aki emberi jogok alatt a korlátlan migrációt, tolerancia alatt a legkülönbözőbb nemi eltévelyedések reklámozását, pluralizmus alatt a liberális fake news cunami „tényszerűségét” érti és elfogadja.

És ez a „jogállamiság” az, amelynek nyomvonalára tovább akarják fektetni az uniós dilivonat sínpárját, hogy az csak robogjon előre, legyen szó 7-es cikkelyes eljárásról, uniós költségvetésről, helyreállítási alapról vagy éppen az Európai Bizottság „gender- és LMBTQ-stratégiájáról” (a mozaikszó alatt vélhetően a homoszexuálisokat értik). A másik irány a visszatérés az eredeti ötlethez – ami nyugati partnereinknek megadatott, nekünk önhibánkon kívül kevésbé –, a gazdasági-kereskedelmi együttműködéshez, politikai egységesülés nélkül. Az egész jogállamiságosdi az erre vonatkozó döntés laboratóriumi főpróbája, hiszen az Európai Egyesült Államok hivatalos létrehozásához minden tagállam beleegyezését bíró szerződésmódosításra lenne szükség – és az nem lesz meg egyhamar. Lineker helyzetértékelése tehát vonatkoztatható az EU „kettő között félúton” állapotára. Reméljük, hogy a másik megállapítása az örökös német sikerről nem ennyire helytálló.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója