Folyamatos emlékezet

Korniss Péter fotográfus a Szépművészeti Múzeumnak adományozta az archívumát.

Budapest, 2020. december 8. Korniss Péter, a Nemzet Mûvésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus, fotóriporter, fotómûvész a több mint harmincezer darab, az egész eddigi életmûvét átfogó, jól kutathatóan rendszerezett felvétel elajándékozásán a budapesti Szépmûvészeti Múzeum Román Csarnokában 2020. december 8-án. A mûvész a mintegy 34 ezer felvételt tartalmazó anyagot a Szépmûvészeti Múzeumnak ajándékozta, amely a nemrég alapított Közép-Európai Mûvészettörténeti Kutatóintézetbe (KEMKI) kerül, ahol önálló Korniss Péter Archívumként lesz kutatható. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Korniss Péter fotográfus a Szépművészeti Múzeumnak adományozta az archívumát. A mintegy harmincnégyezer felvételt tartalmazó anyag a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézetben Korniss Péter-archívumként lesz kutatható. Az ajándékozást a munkásságát elismerő díjak sorában újabb fejezetet nyitó Kriterion Koszorú átadásakor jelentették be. Az archívum a képeket feldolgozva, részletes adatbázissal kiegészítve tartalmazza, a fotók közül négyezer be is van szkennelve. A művész hozzátette, hogy „boldog szívvel tudok megválni attól, amit annyi éven át gyűjtögettem, boldog szívvel, mert tudom, hogy jó helyre kerül”.

Nagyjából ennyi a hír. Ami mögötte van, az a történelmünk és egy káprázatos életmű. A folyamatos emlékezet, ha úgy tetszik. Nézzük nagy vonalakban, miért is gondolom így!

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron, nagypolgári családban. Felmenői gyártulajdonosok, nagykereskedők, földbirtokosok voltak.

Aztán kitört a háború, majd vége lett, és ismét beköszöntött a román világ. Ezzel a háttérrel és magyar származással nem sok esély kínálkozott a maradásra. Tizenkét évesen családjával Budapestre költözött, bele a Rákosi-érába. A forradalom kitöréséig már „csak” hat év van hátra, a harcok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán érik, úgyis mint az egyetem forradalmi bizottságának tagját. Ezzel aztán el is vágta magát egy időre, a szabadságharc bukása után kizárták az egyetemről. Még nincs húszéves, és túl van egy világháborún, egy „országváltáson”, egy kemény diktatúrán, egy forradalmon és máris segédmunkás.

Erős kezdés. 1959-ben fényképész lett, szakvizsgával. 1961-től a Nők Lapjánál dolgozott, eleinte gyakornokként, aztán fotóriporterként. Külsőzött a Képes Sportnak is, ahol szintén komoly szakmai munka folyt. Akkoriban a sajtót a betű uralta, így aztán Korniss munkái, fotóriportjai elég hamar feltűnést keltettek.

Az első jelentős fordulópontot alighanem az jelentette, amikor egy kollégája helyett beugrott lefényképezni az Állami Balettintézet növendékeinek vizsgaelőadását. Innentől kezdve gyakran fotózta a Pécsi Balettet és többek között megtanulta, hogy mindig valamely közösséghez tartozva merítsen erőt, inspirációt, miközben nekik is hasznukra válik. Korniss és a tánc ettől fogva elválaszthatatlanok. Bihari Táncegyüttes, Vasas Együttes, Honvéd Táncszínház, Magyar Állami Népi Együttes, az amszterdami Internationaal Folkloristisch Danstheater és persze a széki táncházak. Ezernyi remek fénykép. Jó fotós persze sok van.

Hogy Korniss képeiből mi árad még az évek során kicsiszolódott profizmuson kívül? Nos, az érzelmek, az empátia és a szeretet. Meg még valami, amit Tímár Péter így fogalmazott meg: „Korniss Péter egyszemélyes intézmény […] Az a konok kitartás, amellyel választott témáját megközelíti, pillanatnyi megingás nélkül tartva magát saját erkölcsi-etikai zsinórmértékéhez, az talán példa nélkül álló. Kevés embert láttam annyira azonosulni önként vállalt és reá rótt feladataival, mint őt […] Megvalósított céljai kivétel nélkül eszmei célok voltak, nem hivatalról, hatalomról, pénzről szóltak, hanem értékről, szépségről, emberségről, igazságról.”

Így. Mindezeken túl (megvan a kulcsszó, ahogy Woody Allen mondta az Annie Hallban) Korniss intellektuális fotográfus. Olyan, aki ugyanakkor keményen odateszi magát, megszállott dokumentarista, aki sokáig monokrómban utazott, ráadásul megbűvöli az alanyait. Ékes bizonyság erre a tiszaeszlári Skarbit Andrásról készített drámai erejű sorozata. Korniss 1978-ban kezdett el foglalkozni a vidékről Budapestre utazó, ingázó vendégmunkások kőkemény életével. Ha most nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy a létező szocializmusban a munkásosztály képviselőit a hatalom kevésbé elgyötörtnek szerette volna láttatni, elvesszük tehát a társadalmi élt, akkor is korszakos munkával találjuk szemben magunkat. Megismerkedett ugyanis Skarbit András kubikossal, akinek az életét tíz éven át, egészen annak nyugdíjba vonulásáig követte. Vonaton, munka közben, zuhany alatt, asztalig és ágyig.

Korniss életműve esszenciális és megkerülhetetlen. Hagyomány és modernitás, letűnt paraszti kultúra és kortárs tánc, mikroközösségek és globális világ. Fotográfiáitól átmelegszik az ember. Mint a kemencénél, a táncházban. Hiszen ahogy ő mondta egyszer, „ha alkatilag nem megy hűvösnek lenni, akkor nem kell erőltetni”.