Hogy Korniss képeiből mi árad még az évek során kicsiszolódott profizmuson kívül? Nos, az érzelmek, az empátia és a szeretet. Meg még valami, amit Tímár Péter így fogalmazott meg: „Korniss Péter egyszemélyes intézmény […] Az a konok kitartás, amellyel választott témáját megközelíti, pillanatnyi megingás nélkül tartva magát saját erkölcsi-etikai zsinórmértékéhez, az talán példa nélkül álló. Kevés embert láttam annyira azonosulni önként vállalt és reá rótt feladataival, mint őt […] Megvalósított céljai kivétel nélkül eszmei célok voltak, nem hivatalról, hatalomról, pénzről szóltak, hanem értékről, szépségről, emberségről, igazságról.”
Így. Mindezeken túl (megvan a kulcsszó, ahogy Woody Allen mondta az Annie Hallban) Korniss intellektuális fotográfus. Olyan, aki ugyanakkor keményen odateszi magát, megszállott dokumentarista, aki sokáig monokrómban utazott, ráadásul megbűvöli az alanyait. Ékes bizonyság erre a tiszaeszlári Skarbit Andrásról készített drámai erejű sorozata. Korniss 1978-ban kezdett el foglalkozni a vidékről Budapestre utazó, ingázó vendégmunkások kőkemény életével. Ha most nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy a létező szocializmusban a munkásosztály képviselőit a hatalom kevésbé elgyötörtnek szerette volna láttatni, elvesszük tehát a társadalmi élt, akkor is korszakos munkával találjuk szemben magunkat. Megismerkedett ugyanis Skarbit András kubikossal, akinek az életét tíz éven át, egészen annak nyugdíjba vonulásáig követte. Vonaton, munka közben, zuhany alatt, asztalig és ágyig.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!