Elmagányosodás és közösségi lét

A Népszava cikkét olvasva ismét szembesülünk a hervasztó ténnyel: civilizációnk társadalma rohamosan magányosodik.

Ujlaky István tanár Népszavában megjelent minapi cikkét olvasva újólag szembesülünk a hervasztó ténnyel: modern civilizációnk társadalma rohamosan atomizálódik, magányosodik. Ráadásul – ahogy Kopp Mária és munkatársai évekkel ezelőtt jelezték – a magyar a világ ötödik legindividualistább nemzete.

A társadalmi kötelékek riasztó lazulásának az egyik mutatója – sok más mellett –, hogy a felnőtt népesség jelentős része igen ritkán találkozik rokonokkal és barátokkal – idézi a szerző a European Social Survey adatsorait. S ezek az adatok ránk nézve ugyancsak kedvezőtlenek. Míg Franciaországban a felnőtt lakosságnak öt, Belgiumban hat, Németországban hét, Ausztriában tíz százalékára jellemző az efféle kapcsolatsorvadás, addig Lengyelország és különösen hazánk esetében kiugróan magas ez az érték: 21, illetve 39 százalék.

Az okokat keresve megállapítható, hogy a múltban a minimális létfeltételek és a létbiztonság leginkább közösségi keretekben volt garantálható. Így hát modern kori vívmánynak számít, hogy milliók képesek akár „teljesen” független egzisztenciaként létezni, köszönhetően a magas életszintnek, az ellátórendszerek fejlettségének és a műszaki eszközök hatékonyságának (noha a laptop, az okostelefon visszahatólag is erősíti e baljós trendet).

Ám ha a társadalmi széttagolódás folyamatában a jóléti vívmányok csakugyan főszerepet játszanak, akkor a szocialista utódállamokat, benne honunkat szerényebb helyezés illetné meg e rangsorban. Csakhogy a környező országok mutatói (Horvátország hét, Csehország és Szlovénia tíz, Szlovákia 16 százalék) nem támasztják alá ezt a feltételezést. Így hát jogos a szerző kérdése: mégis miért hazánk vezeti a mezőnyt? S okszerűen történelmi érveket sorol. Ám a Népszavában még a százéves évfordulón sem mutatna jól a „trianonozás”, ezért a látómezőt szűkítve az 1956-os, ugyancsak nagyhatalmi beavatkozásra elbukó össznépi erőfeszítésünket említi. Amelyet akkor bűnös kudarcként elkönyvelve évtizedekre megfosztották a nemzet közösségét a világraszóló hősiesség közös átélésének lehetőségétől, erkölcsi erőforrásától. Abban mégis osztom Ujlaky véleményét, hogy a Kádár-kor így egy kettős tapasztalattal szolgált: ami „közösen nem sikerült, egyénileg sikerülhet”.

A közgondolkodás átformálódására és e zsákutcás mentális fordulatra azonban a hozzáfűzött megszépítő indoklás aligha szolgál meggyőző magyarázatul. A szerzőt idézve, a korszak „emelkedő jóléte, tendenciájában növekvő szabadságfoka” talaján sarjadt ki e szemléleti változás. Az én fogalmaim szerint viszont a szovjet invázió dermesztő tapasztalata s a boldogulás egyéni (tév)útját kínáló „új mechanizmus” formálta ki, amely utóbbi a pártállami prés alatt tengődést a magánszektorban zajló önkizsákmányolás javaival enyhítette. Kiskapuzó kihágások, hajtás és irigykedés, infarktus és családok széthullása árán.

Ebből épült a magyarok legendás kolbászkerítése. S a nyakló nélküli hitelfelvételekből. S ezért maradt el az össznépi örömujjongás a rendszerváltásnak nevezett félfordulat idején. Mert míg Kádár népe az adósságtehertől roskadozott, a pártelitből kifejlődött gazdasági elit és pozícióikban ragadt bennfenteseik – a vergődő MDF-kormánytól alig zavartatva – széthordták a közvagyont, s a privatizációban készségesen átjátszották a külföldi tőkének a magyar piacot.

S itt kell emlékeztetnünk arra, hogy a felsorolt országok közül a két világháborúban – a gazdasági kolosszus Németországot nem számítva – csupán Magyarország végzett a vesztes oldalon! S lett a Monarchia részeként még nagyhatalomból a győztesek elevenen boncolt prédája. Ennek minden (például önszemléleti) következményével. A többiek viszont éppen 1918-ban ébredtek a sok évszázados – közös érdekeiket kikristályosító – Csipkerózsika-álomból, s a vesztesek kisemmizésével, ám az élni és élni hagyni emelkedettségével építhették saját nemzeti közösségüket. Így számukra inkább hozott katarzist a rendszerváltás is, amit a szlovének, a szlovákok, de még a horvátok esetében is betetőzött a független államiság elnyerése.

A nagyhatalmi erőtérben évszázadokig önálló, sőt középhatalomként létező lengyel és magyar nemzet viszont a szakadatlan önvédelmi harcokon edzett kurucságában egylényegű. Tehát az EU-val (pontosabban Brüsszellel) szembeni kiállásu(n)kat nem a végletes társadalmi széttagoltság magyarázza – mint Ujlaky sejteti –, hanem a sorsviharokban kiérlelt erősebb öntudat és érdekvédő hagyomány.

S még kevésbé mehetünk el a tanár-szerző írásának zárógondolata mellett: „Egy személyi hatalomnak könnyebb egy atomizálódott társadalom nyakára ülnie.” A globáltőkének talán nem? – kérdezhetnénk. Az értékeiből kiforgatott, a hagyományaitól, de még az önvédelem ösztönétől is megfosztott embermassza vonzza csak az igazi ragadozókat. S véletlenül nem a rendszerváltáskor zengett liberális szabadság-ária (a tőke, a munkaerő és az eszmék korlátlan áramlásáról) nyitott utat a Marx óta a nagyhalak játékának ismert vadkapitalizmusnak? Kifosztva, becsapva az amúgy is agyonsanyargatott, vasfüggöny mögötti népeket.

E felzárkózni vágyó társadalmak megtépázott szövetét manapság a gátlástalan önzést tápláló liberális önmegvalósítás eszméje szaggatja tovább. A kölcsönös felelősségvállalás lejáratásával, a „populizmus” kipellengérezésével a nyílt társadalom globalista prófétái a divat-, magatartás- és véleménydiktatúra eszközével kívánják falansztervilággá tarolni még kies honunkat. Ezért hát Ujlaky ne „a vezér-apafigurához igazodás kényszerétől” óvja aggódó olvasóit, ha egyszer éppen az Orbán-kormány épít családot, országot-nemzetet, (V4-es) szövetséget!

Egy szocialistának mondott lap hasábjain ennyi kollektivista érték talán több méltánylást érdemelne. Különösen, amióta tudjuk, hogy a brüsszeli gyámkodással ránk erőltetni kívánt liberális demokrácia nem más, mint „a magánélvezetek biztonsága, intézményes garanciákkal”. S Edmund Burke jó ideje arra is rávilágított, hogy mint ilyen, nem őszinte híve a másfelől ugyancsak fennen hirdetett – s egyben szocialista alapértéknek is számító – társadalmi egyenlőségnek.

Merre is tartsunk tehát, ha az öncélú, határtalan önzéssé hízó szabad(os)ság végső foka a rideg magány, az örökös és örökség nélküli elmúlás? Ezzel szemben a túlélés ígéretét hordozza az érdek- és értékharmóniát teremtő, szerves közösségi lét, amely végső soron – kollektív halhatatlanság.

A szerző történész, egyetemi oktató