időjárás 12°C Petra 2022. október 2.
logo

Hősök és Hérosztratoszok

Faggyas Sándor
2021.02.26. 09:00
Hősök és Hérosztratoszok

„Az emberi világ »elevenére tapintani«: ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Hérosztratész, mint ma.” Ezt majdnem száz éve írta Babits Mihály. A nagy költő, író, kritikus Az írástudók árulása című híres esszéjét vajon olvasta-e korunk bulvársajtójának és antiszociális médiájának bátorságban és kíméletlenségben nehezen felülmúlható antihőse?

Aki arról nyilván hallott, hogy Hérosztratosz (ez az ismertebb neve) azért gyújtotta föl Kr. előtt 356-ban az ókori világ hét csodájának egyikét, Artemisz istennő epheszoszi templomát, hogy a nevét így örökítse meg. A szenzációhajhász gonosztevő ezért az életével lakolt, de bár kivégzése után a bíróság a nevének említését – halálbüntetés terhe mellett – megtiltotta, önző, bátor és kíméletlen követői azóta is úgy ellepik mai világunkat, mint a békák, bögölyök és sáskák Egyiptom földjét Mózes idejében.

A magát csalhatatlan orákulumnak képzelő és a közfigyelemért folyó versenyben egyre botrányosabb, durvább, sértőbb megnyilvánulásokkal az élbolyban maradni próbáló Puzsér Róbert a 2019-es főpolgármester-választáson csúfosan megbukott, de most új pályán, a magyargyűlölő, -gyalázó versenyben tör új, nagyobb babérokra. „A magyarok hősei is ilyenek: mocskosak, sikertelenek, tragikus tévedésekkel és szégyenletes bűnökkel terheltek – s ilyenek a mai magyarok is, akik […] semmit nem tanultak az őseik meg az elődjeik bűneiből” – jelentette ki legutóbbi cikkében.

Hogyan is írta egyik legismertebb versé­ben egy „jámbor magyar”, azaz Csokonai? „Lesz még a magyarnak olyan dicső neve, / Amiben volt a Márs mezején eleve. / S még azok is laurust fűznek magyarinkra, / Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.” – Ezek szerint nincs új a nap alatt: már a XVIII. század végén is voltak hőseinket lenéző, lefitymáló finnyás orrúak. De most súlyosabb a helyzet. A borderline személyiségzavarban szenvedő, nárcisztikus publicista alapvető fogalmakkal nincs tisztában, hiszen amikor ő „mocskos hősökről” ír, azok valójában antihősök. Ahogy Hérosztratosz nem hérosz, a gaz nem igaz, a gonosz nem jó, a gyilkos nem áldozat, a balga nem bölcs, úgy a hős nem „mocskos, sikertelen, tragikus tévedésekkel és szégyenletes bűnökkel terhelt”. A magyarok hősei sem, minden vád, rágalom, gyalázás ellenére.

Hogy mi a különbség a magyar hősök és antihősök között, arra az ezernyi irodalmi példa közül itt csupán egyre utalok. Petőfi ezt írta 1847-ben A majtényi síkon című versében: „És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, / Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, / És a latrok, kik a hazát elárulták, / Urak lőnek… oh, szív, szívem, ne repedj meg!” A hős fogalma eredetileg, az antik görög kultúrában, illetve mitológiában azokat a politikai és katonai vezetőket jelölte, akik mind különlegesen erősek, bátrak és/vagy bölcsek voltak. Sokuknak valamelyik isten(nő) volt az egyik szülője, tehát félistennek számított, mint például Héraklész vagy a trójai háború legnagyobb hőse, Akhilleusz. A „magyar Liviusnak” nevezett Istvánffy Miklós politikus, történetíró írta a magyar vitézek török elleni honvédő harcainak első tudósítójáról, Tinódi (Lantos) Sebestyénről, hogy a magyar hősök hálával tartoznak neki, hiszen miként a Homérosz által megénekelt Akhilleuszé és Aiaszé, úgy „ha irígy végzet letarolt is, örökre éltek Tinódi lapjain”.

Nyilván nem ismerte Tinódi históriás énekeit a XIX. században élt nagy skót történetíró, Thomas Carlyle, de az ő felfogása szerint (is) a világtörténelem lelke a nagy emberek – a hősök – élettörténete. Mindaz, amit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen nem egyéb, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, amelyek a világba küldött nagy emberekben éltek. Szerinte nincs kor, amelyben képesek lennének az emberek szívéből teljesen kiirtani a nagy emberek iránt érzett valódi csodálatot, hűséget, imádást, bármilyen homályos és fonák is legyen az. „Hősimádás lesz, míg ember lesz” – hangsúlyozta.

Hősimádás, hőskultusz – ez az, ami roppant módon zavarja, idegesíti, frusztrálja a Puzsér által (is) megtestesített egydimenziós, földhözragadt, szélsőségesen egoista és nihilista embertípust, akármennyire bátor és kíméletlen. Ő és elvtársai dehogy értik, vagy ha esetleg mégis, akkor eleve elvetik, gúnyolják, támadják azt a kategorikus imperatívuszt, amit Tisza István gróf a száztíz éve közzétett írásában így fogalmazott meg: „Kultúránk jövő fejlődésének nemzeti irányát csak azáltal fejleszthetjük, ha a gondjainkra bízott új nemzedék lelkébe beültetjük nemzeti életünk és irodalmunk nagyjai­nak kultuszát, a magyar nép lelkivilágának s a magyar kultúra örökbecsű alkotásainak ismeretét és szeretetét.” És erre mintegy rímelve – mert a történelem nem ismétli önmagát, de rímel, ahogy Mark Twain írta – írta elődjéről a hasonlóan nagy formátumú magyar miniszterelnök, Bethlen István gróf: „Az élő generáció erénye letűnt nagy emberek kultuszából táplálkozik, és én merem állítani, hogy nem lehetnek férfiai annak a nemzetnek, amelyet Tisza István példaadása nem lelkesít.”

Ez a hőskultusz lényege: a lelkesítő példaadás. Nem lehet véletlen, hogy ugyanezekkel a szavakkal búcsúztatta Arany János a Kálvin téri református templomban az 1864-ben elhunyt Fáy Andrást, a „nemzet mindenesét”, aki Mikszáth szerint éppúgy megérdemelte volna a „legnagyobb magyar” titulust, ha az már nem lett volna foglalt Széchenyi révén: Fáy olyan jellem volt, mely megérdemli, hogy „a jelesebb honfiak pantheonjában mint buzdító példa állandó helyet foglaljon el”. És ezért vallotta Babits Mihály a fogarasi főgimázium ifjú tanáraként, hogy a középiskolai magyar- és történelemtanítás fő célja megtanítani a fiatalokat magyarul érezni, gondolkodni és beszélni. „Örököse vagy ­őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei” – tanácsolta, s magyarázatul hozzátette, a jelent csak a múltból lehet megérteni, s a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni.

Azok a mai divatos, baloldali percemberkék, akik nagy íróink (például Jókai Mór, Szabó Magda) műveit ki akarják venni a középiskolások kötelező olvasmányai közül; vagy akik a magyarok hőseit mocskosaknak, szégyenletes bűnökkel terhelteknek nevezik: azok vagy „nem tudják, mit cselekszenek” – vagy nagyon is tudják, de akkor nem lehet számukra bűnbocsánat. Ha ők is olyan babérokra törnek, mint egykor Hérosztratosz, akkor alighanem a sorsában is osztozni fognak. Mert a történelem nem ismétli ugyan önmagát, de rímel.

Vita Jókai nőábrázolásáról

Noémi nem osztozik

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.