Jövőre a NATO is kampányolni fog

Az minden eddiginél súlyosabb képet fest 2022-re – szóba sem hozva, hogy a Facebookon folyamatosan lövik a jobboldalt –, hogy már nemcsak az EU és Amerika, de a NATO is beleszól majd a választásokba.

Budapest, 2019. június 20. Mesterházy Attila MSZP-s (fent jobbra), Potocskáné Kõrösi Anita (lent balra), Ander Balázs (lent b2), Z. Kárpát Dániel (lent, j2, háttal) és Szilágyi György (fent, balra) jobbikos, valamint Demeter Márta (lent, jobbra) és Ungár Péter LMP-s képviselõk a 2020-as költségvetés vitája alatt az Országgyûlés plenáris ülésén 2019. június 20-án. MTI/Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI/Balogh Zoltán

Teljesen komolyan azt hittem, hogy a hír, miszerint a NATO-ban folytatódhat a jogállamisági vita, csak valami vicc, megkésett geg április elsejéről. De nem, ez a valóság. Egy katonai szervezet tűzte ki célként, hogy őrködni igyekszik majd a fennhatósága alá tartozó államok demokratikus minimumai fölött. Ezek egyébként jól szoktak elsülni, nem? Amikor fegyveres erők kitalálják, hogy milyen a szerintük elképzelt jó élet, és ebben először tanácsokat, később parancsokat adnak, végül megásatják veled a sírod és belelőnek, ha te, szerencsétlen bolond, képtelen voltál felfogni a demokratikus alapvetéseket.

Hogy a hangulat igazán a tetőfokára hágjon, hadd idézzem annak a bizottságnak a nevét, amely majd a szervezeten belül a demokráciát hivatott vizsgálni: Demokratikus Ellenálló Képességgel Foglalkozó Központ. Tudom, tudom, közhely felidézni a Monty Pythont, de egy ilyen halálosan komolyan vett névvel, amely ugyanakkor minden épelméjűben a rémület előtt csak röhögőgörcsöt okoz, utoljára a Brian életében találkozhattunk, ha már szervezetekről, bizottságokról és politikai szervezkedésekről van szó.

Mesterházy Attila, a NATO Parlamenti Közgyűlésének alelnöke, aki annyira komolyan veszi a politikai pluralizmust, hogy pár héttel ezelőtt a Hír TV stúdiójában azzal fenyegette meg Menczer Tamást, hogy az államtitkár szavaiért egy kocsmában már jól pofán vágták volna (sic!), frissen örömét is fejezte ki a bizottság megalakulása kapcsán. Elmondta, a NATO-t az különbözteti meg más védelmi szövetségektől, hogy a létrehozása eleve azért történt meg, mert a demokratikus alapértékek érvényesülését és a jogállamiságot akarták védeni alapítói.

Most azt hagyjuk is, hogy az 1990-es évek elejétől a NATO-nak már nem igazán van létjogosultsága, elvégre a Szovjetunió megszűnt, szóval győztek, vivát, de ilyen komoly indokokkal és elhivatott arcokkal előadott házmesterkedésre tudják, mikor volt legutóbb példa? Amikor a Varsói Szerződést létrehozták, még korábban pedig a Komintern idején, hogy az elvtársak a nyilvánvalóan kamu dumákkal egymást segíthessék a hatalomra kerülésben. Meglepődnek ezen? Hiszen a Varsói Szerződés alapításakor leszögezték, ez egy barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés. És amikor Csehszlovákia nem a megfelelő, demokratikus normák szerint igyekezett változtatni az addigi ügymeneten, akkor a Varsói Szerződés bevonult az országba, és udvariasan elmagyarázta Dubčekéknek, hogy a Varsói Szerződést az különbözteti meg más védelmi szövetségektől, hogy a létrehozása eleve azért történt meg, mert a demokratikus alapértékek érvényesülését és a jogállamiságot fontosnak tartották alapítói. Sakk-matt, reformkomcsik!

Ja, hogy voltak egyesek, akik azt mondták, ezek hazug, cinikus megjegyzések, és a Varsói Szerződés valójában azért született, hogy fenntarthassák a kommunista diktatúrákat Kelet-Európában? Ugyan már, ez pont olyan, mintha azt mondanám, hogy a NATO sem gondolja komolyan azokat a mondatokat, amiket Mesterházy idézett! Hogy talán, de csak nagyon talán, ha nagyon sokat emlegetik fegyveres szervezetek a demokráciát és a demokrácia felé megteendő szükséges lépéseket, akkor valójában nem is demokráciát akarnak, csak hatalmat és elnyomást.

Hadd hozzak erre egy érzékletes példát, mármint arra, mit lehet és mit nem lehet tenni a jó emberrel és az autokratával!

Mert hát az teljesen rendben van, hogy egy bűnös autokrácia befolyásos politikusáról nyilvánosságra hozzák – és ebben csahos kutyaként segédkezik és megmártózik a független­objektívek népes serege is –, hogy éppen milyen körülmények között bulizott, kikkel, ott valószínűsíthetően mit tett vagy mit nem tett. Semmi látnivaló nincs, kérem.

Az is belefér a sztoriba, hogy a spontán járőröző rendőrökkel egy spontán hozzájuk csapódott tévéstáb tart. Kivetnivalót sem találnak abban, hogy mit sem törődve a máskor unalomig emlegetett személyiségi jogokkal, napokig a nyilvánosságban szerepelnek az akkor készült felvételek. Persze már hónapokkal később. Senki másnak nem szivárog ki a neve? Mi sem természetesebb. Magától értetődőnek tartjuk, hogy csak a bűnös nemzethez tartozót hurcolják meg.

És tényleg, hol itt a hiba? Hiszen a megfelelő orgánumok és a megfelelő véleményformálók szerint ezt volt a helyes eljárás.

No, Joe Biden fia, Hunter Biden esetében viszont már tavaly ősszel megtanulhattuk, hogy a személyes tevékenységek bizony szentek és sérthetetlenek, hiszen jogállamban élünk. Nem illik arról beszélni, miket csinált és intézett Ukrajnában apuka segítségével. Jobb, ha nem hozzuk szóba, hogy a drogellenes háború egyik amerikai vezéregyénisége olyan utóddal bír, akinek szó szerint kirohadtak a fogai a metamfetamin használatától. Semmit sem tudhatunk arról a bizonyos laptopról, amit Hunter Biden hagyott egy műhelyben, majd lefoglalták az amerikai hatóságok, és hogy, hogy nem, de mégiscsak nyoma veszett novemberig. Pedig azon aztán a prostitúció dokumentálásától kezdve minden megtalálható.

Erről felelős sajtó nem írhatott az amerikai kampányban. A későbbiekben sem. Ha valaki mégis így tett, kitiltották a közösségi oldalakról, eltüntették a cikkeket és egy életre megbélyegezték az íróját. Hogy is képzelhették? Hiszen ez a magánélet szentsége, amivel bűnös módon lehet(ne) befolyásolni az aktuálpolitikát.

Lássunk tisztán: meglehetősen hidegen hagynak Hunter Biden viselt ügyei. Az viszont dühít – bár lassan ez sem helyes szó, inkább rezignáltan tudomásul veszem –, hogy míg egy konzervatív, jobboldalhoz tartozó személy esetében semmilyen szentség, szabály és szokás sem számít, csak az egyetlen, kiadott főszabály, hogy el kell pusztítani, nem számít, milyen áron, addig a progresszió hősei, de legalábbis zsoldosai nyugodtan alhatnak akkor is, ha az egyik drogos révületében a számítógépe létezéséről pár nap után teljesen elfeledkezik.

Ezek az új világ szabályai. A jó emberek nem tévednek és nem hibáznak, ha pedig mégis, hát mi nem tudhatjuk meg. Már csak azért sem, mert Jeffrey Epstein, nem tudván túllendülni lelkiismeret-furdalásán, öngyilkos lett. Van ilyen, na!

Ugyanezen világ velejárója az is, hogy amikor a NATO fogalmaz meg olyan terveket, amelyek valóban objektív elbírálásában valami ocsmány módon festenek, akkor könnyedén széttárhatják az elöljárók a kezüket, és teli vigyorral mondhatják az arcodba: demokrácia, elvtárs!

Sokat viccelődtünk azon, hogy ha a magyar kormány ezt és azt tenné, már a kéksapkások jelentkeznének Hegyeshalomnál, az egyesült európai seregek élén pedig Angela Merkel érkezne Budapestre. Tán még egy kanapé is jutna neki a díszfogadáson, à la Von der Leyen. Az viszont minden eddiginél súlyosabb képet fest 2022-re – és itt most meg sem említem, hogy egy másik hadszíntéren, a Facebookon folyamatosan lőnek minket, egy ideig a legtöbb kormányzati szereplő oldala a töredékét érte el annak a közönségszámnak, mint korábban –, hogy már nemcsak az EU és Amerika, de a NATO is beleszól majd a választásokba.

Ugye mindenki érti, milyen hatalmas a tét és milyen egyenlőtlen a verseny?

Ezért fontos igazán, hogy mindig a tyúkszemükre lépjünk. Mert nekik teljesen mindegy, hogy egy vagy kilencvenkilenc százalékban nem értesz velük egyet, ki akarnak csinálni. Úgyhogy mindig adjunk tápot a dühüknek.

A szerző újságíró, műsorvezető

(A borítóképen Mesterházy Attila MSZP-s, Potocskáné Kõrösi Anita, Ander Balázs, Z. Kárpát Dániel és Szilágyi György jobbikos, valamint Demeter Márta és Ungár Péter LMP-s képviselők a 2020-as költségvetés vitája alatt az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. június 20-án)