Egyik legutóbbi blogbejegyzésemet az Mno.hu-n azzal fejeztem be, hogy „Sajnos-sajnos, most az eltartott kisujjú konzervativizmus nem sokat segít. Most verekedős konzervativizmusra van szükség. Ha tetszik, ha nem.”
Mivel abban az írásomban ez egy odavetett megjegyzés volt, fontosnak tartom bővebben kifejteni, hogy mire gondolok.
Itt jegyzem meg azonnal: utólag utánanéztem, és ha jól látom, a fenti kifejezést az elmúlt hetekben-hónapokban két konzervatív szerző is használta, az egyikük Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár főszerkesztője, aki a Vasárnap.hu-nak adott interjúban beszélt erről (2021. január 30.), a másikuk Trombitás Kristóf újságíró-műsorvezető, aki A jóhiszeműség nem ostobaság című, lapunkban április elsején megjelent cikkében használta a kifejezést. (Nem kizárt persze, hogy mások is utaltak erre.)
Nem én találtam ki tehát a kifejezést, de nem tartom véletlennek, hogy egymástól függetlenül többünkben is megfogalmazódott, ugyanis a nemzeti, konzervatív oldalon egy fontos jelenségre mutat rá. Olyasvalamire, ami adott esetben meggátolhatja e tábor hatékony politikai cselekvését, és politikai vereséghez is vezethet a 2022-es, sok tekintetben valóban sorsdöntő parlamenti választásokon.
De mit is jelent az „eltartott kisujjú” konzervativizmus?
Az én olvasatomban legalább három dolgot:
a konzervativizmus elméleti félreértelmezését, a politikai logika lenézését és nem utolsósorban egyfajta személyes cselekvésképtelenséget, passzivitást.
Kezdjük az elsővel. Az eltartott kisujjú konzervatív ember abból indul ki, hogy a konzervatív szellemiséget nem lehet és nem szabad beszennyezni holmi durva politikai cselekvéssel, a konzervatív ember felette áll a hívságos politikai küzdelmeknek, a kultúra és a fennálló intézményes és jogrend felette áll a politikának. A politikai megfontolások „kénye-kedve” szerint még ideiglenesen sem szabad eltérni az alapvetően szemlélődő, távolságtartó attitűdtől.
Ez elvontan igaz is lehet, ám mégis béklyózó erejű akkor, amikor a politikai ellenfél visszaél azzal, hogy a konzervatív oldal a rendhez való ragaszkodása miatt nem tudja, nem akarja érzékelni, hogy milyen támadások érik éppen a számára oly kedves rendet, s e támadások kivédése érdekében nem cselekszik, mert éppen a cselekvést, a rend érdekében való fellépést a rend ellen elkövetett véteknek tekinti, s ezért „eltartja magától” a világos és fenyegető veszélyeket.