Méltó választ a káoszt hirdetőkkel szemben

Jelenleg világszinten is alulmúlhatatlan az, amit a pandémia kapcsán az ellenzék művel.

Budapest, 2020. március 23. Vadai Ágnes DK-s képviselõ a házszabálytól való eltérésrõl szóló szavazáson az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. március 23-án. Az ellenzék nem támogatta a házszabálytól való eltérést, és a kormány által benyújtott, a veszélyhelyzet meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat március 24-i elfogadását. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Egyik legutóbbi blogbejegyzésemet az Mno.hu-n azzal fejeztem be, hogy „Sajnos-sajnos, most az eltartott kisujjú konzervativizmus nem sokat segít. Most verekedős konzervativizmusra van szükség. Ha tetszik, ha nem.”

Mivel abban az írásomban ez egy odavetett megjegyzés volt, fontosnak tartom bővebben kifejteni, hogy mire gondolok.

Itt jegyzem meg azonnal: utólag utánanéztem, és ha jól látom, a fenti kifejezést az elmúlt hetekben-hónapokban két konzervatív szerző is használta, az egyikük Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár főszerkesztője, aki a Vasárnap.hu-nak adott interjúban beszélt erről (2021. január 30.), a másikuk Trombitás Kristóf újságíró-műsorvezető, aki A jóhiszeműség nem ostobaság című, lapunkban április elsején megjelent cikkében használta a kifejezést. (Nem kizárt persze, hogy mások is utaltak erre.)

Nem én találtam ki tehát a kifejezést, de nem tartom véletlennek, hogy egymástól függetlenül többünkben is megfogalmazódott, ugyanis a nemzeti, konzervatív oldalon egy fontos jelenségre mutat rá. Olyasvalamire, ami adott esetben meggátolhatja e tábor hatékony politikai cselekvését, és politikai vereséghez is vezethet a 2022-es, sok tekintetben valóban sorsdöntő parlamenti választásokon.

De mit is jelent az „eltartott kisujjú” konzervativizmus?

Az én olvasatomban legalább három dolgot:

a konzervativizmus elméleti félreértelmezését, a politikai logika lenézését és nem utolsósorban egyfajta személyes cselekvésképtelenséget, passzivitást.

Kezdjük az elsővel. Az eltartott kisujjú konzervatív ember abból indul ki, hogy a konzervatív szellemiséget nem lehet és nem szabad beszennyezni holmi durva politikai cselekvéssel, a konzervatív ember felette áll a hívságos politikai küzdelmeknek, a kultúra és a fennálló intézményes és jogrend felette áll a politikának. A politikai megfontolások „kénye-kedve” szerint még ideiglenesen sem szabad eltérni az alapvetően szemlélődő, távolságtartó attitűdtől.

Ez elvontan igaz is lehet, ám mégis béklyózó erejű akkor, amikor a politikai ellenfél visszaél azzal, hogy a konzervatív oldal a rendhez való ragaszkodása miatt nem tudja, nem akarja érzékelni, hogy milyen támadások érik éppen a számára oly kedves rendet, s e támadások kivédése érdekében nem cselekszik, mert éppen a cselekvést, a rend érdekében való fellépést a rend ellen elkövetett véteknek tekinti, s ezért „eltartja magától” a világos és fenyegető veszélyeket.

Hogy világosabbá tegyem, mire gondolok, a következő példával élek: a második világháborúban az egyik szövetséges tábornoknak felrótták, hogy a hadseregén belül nincs demokrácia, mire a tábornok azt felelte: uraim, mi a demokráciát nem gyakoroljuk, hanem védjük.

Vagyis, a fennálló, bevált intézményekhez, normákhoz, gyakorlatokhoz és eljárásokhoz való ragaszkodás, mint valóságos konzervatív jellemző, a legtöbb esetben működik, azonban nem működik vis maior, azaz rendkívüli helyzetekben, amikor a politikai ellenoldal a rend felbomlasztására készül, amikor el kívánja foglalni és kiforgatni a jól bevált és működő rendet. Káoszt akarnak, mert a fennálló rend számukra vereséget jelent.

Márpedig az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi szivárványos ellenzéki szövetkezésnek ez a célja – itt és most.

Nem is rejtik véka alá a szándékaikat, vizionált 2022-es választási győzelmük után a jogállam időleges felfüggesztésére készülnek

(jól ismerjük, mit is takar az „időleges”: hallottunk már és átéltük a szovjet csapatok „ideiglenes” itt-tartózkodását), korlátozni akarják a nem balliberális, konzervatív újságírók szólásszabadságát, földönfutóvá akarják tenni a velük nem egyetértőket, akik számára „nem lesz kegyelem”, és így tovább. Vagyis nyilvánvalóvá tették, hogy a konzervatív, nemzeti tábort, ha nem is fizikailag, de szellemileg és egzisztenciálisan meg akarják semmisíteni.

Nos, ez az a helyzet, amikor a rendet (ahogyan a demokráciát) védeni kell. Ugyanis a balliberális oldal politikai háborúvá fokozta a nemzeti-konzervatív táborral, annak intézményeivel, szokásaival, erkölcseivel, vallásával, értékrendjével és világlátásával szembeni küzdelmét. Kiléptek a tradicionálisan értelmezhető politikai verseny logikájából, kiléptek a demokratikus normák megszabta nemes verseny játékszabályaiból. Ezzel szemben minden eszközzel élnek, ami nemtelen, erkölcstelen, norma- és jogszabályszegő. Ráadásul, amit most, a pandémia alatt művelnek „ellenzéki kritika” címén, azt joggal nevezte egy interjúban embertelennek az egyáltalán nem eltartott kisujjú Menczer Tamás külügyi és külgazdasági államtitkár.

Ebbe a politikai háborúba nyilvánvalóan bele kell állni, az ilyen vis maior politikai állapotok között az eltartott kisujjú konzervativizmus semmit sem ér, pontosabban, kifejezetten káros és vereséghez vezet.

Magyarul – és itt térek át a második tételemre – a politikának megvan a maga logikája, amit nem lehet figyelmen kívül hagynia, és leginkább nem szabad lenéznie a konzervatív embernek. A hatékony és arányos politikai cselekvés a garanciája annak, hogy a klasszikus európai, keresztény értékekre épülő létmódunk fennmaradjon. A konzervatív politikus, aki el akarja érni a célját, annál kevésbé lehet kíméletes a politikai ellenfeleivel vagy ellenségeivel szemben, minél kíméletlenebbek a túloldal politikai módszerei és céljai.

Jelenleg világszinten is alulmúlhatatlan az, amit a pandémia kapcsán az ellenzék művel (néhány kivételtől eltekintve természetesen). Amikor emberéletekről van szó – mint például a háborúk esetében –, akkor az európai kultúrkörben a kormánypártok és az ellenzék között egyfajta fegyverszünet van és valamilyen szintű együttműködés, így volt ez a két világháború alatt is, amikor például a német szociáldemokraták is nemzeti pártokká váltak. Az egyetlen kivételt ez alól az internacionalista kommunista pártok jelentették – és ezzel meg is mondtuk azt, hogy ma Magyarországon, a pandémia idején milyen ellenzéke van a kormánynak.

Ebből az következik, hogy nem nézhetjük eltarott kisujjal azt, amit a parlamentben, az utcán és a nyilvánosság előtt, valamint a közösségi oldalakon művel a balliberális tábor. Erre nem válasz az, hogy „ezzel nem foglalkozom”, „ez nem az én szintem” stb., és könnyed mozdulattal lesöpri a zakója reverjéről a porszemeket. Egy gyors fordulattal hadd jelezzem: amikor a vidéki angol arisztokrácia egyszer majd arra ébred, hogy a kastélya körül kezdenek kószálni számára furcsa kinézetű muszlim vallású migránsok, sőt időnként be-betörnek a kertjébe, akkor már késő lesz annyit mondani, hogy „well”, és kérni még egy whiskyt. Érdemesebb lett volna arra figyelni neki és nyugat-európai konzervatív polgártársainak, hogy kellő időben, kellően erélyes és kemény lépéseket tegyenek az őt képviselő politikai vezetők a migrációval és a muszlim terjeszkedéssel szemben.

Egy másodpercre hadd térjek vissza az őszödi beszédre és annak következményeire: 2006 őszén néhányan arról írtunk és beszéltünk, hogy Gyurcsány Ferencnek távoznia kell, de ez nem elég, a magyar kancellári rendszerben a kormányfő bukása a kormány bukását is jelenti, tehát előre hozott választásokra lenne szükség a politikai válság rendezésére. Azonban ott és akkor volt egy masszív konzervatív kör – Sólyom László akkori köztársasági elnök is idetartozott –, amelyik úgy vélte, hogy az előre hozott választás túl brutális eszköz, hiszen Gyurcsányt és a szocialistákat mégiscsak megválasztották 2006 tavaszán, tehát maradniuk kell négy évig, ha törik, ha szakad. Vagyis, nem bomlasszuk fel a „rendet”. Túl azon, hogy előre hozott választások garmadája történik évről évre a nyugat- és közép- és kelet-európai országokban, az eltartott kisujjúak még azt sem vették észre, hogy Gyurcsány a választások manipulálásával és elcsalásával önmaga, belülről borította fel az alkotmányos és jogállami rendet, s teremtett káoszt, politikai válságot, amelyet éppen az előre hozott választások tudtak volna kezelni, s a rendet helyreállítani.

S itt már a harmadik tételemnél tartunk, a cselekvőképesség hiányánál. A „nem piszkítom be ezekkel a kezem” szalonkonzervativizmusa és elitizmusa első pillantásra végtelenül előkelő és gáláns konzervatív magatartásnak tűnik, második pillantásra azonban valójában passzivitás, szemlélődő magatartás egy olyan helyzetben, amikor ezzel csak elbukni lehet. Ha olyan ellenzéki politikusok ordítanak a nyilvánosság előtt és a parlamentben, mint Jakab, Szabó, Hadházy, Varga, Varju, Vadai, Tordai, és persze Dobrev meg az őszödi ember, akkor a törvények és a jogállam keretei közötti, de hatásos és arányos fellépés – amely egyszerre lehet politikai, de adott esetben büntetőjogi is, sőt esetenként jogszabályok pontosítása sem elképzelhetetlen – elkerülhetetlen.

Szerencsére immáron kiváló, cselekvőkész és -képes konzervatív politikusaink vannak, akik jó nyomon járnak: Orbán, Varga Judit, Szijjártó Péter, Novák Katalin, Gulyás Gergely, Kovács Zoltán, Kocsis Máté, Dömötör Csaba, és még sorolhatnám.

Ők nem vádolhatók eltartott kisujjú konzervativizmussal, s ez lehet a politikai siker egyetlen záloga.

Sándor György mondta nekem még 1980-ban, amikor interjút készítettem vele: én élek, és nem az életről beszélek. Most sóhajtottam egyet: még jó, hogy vannak, akik élnek a nemzeti konzervatív oldalon, és nem csak az életről beszélnek. Addig van remény.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Vadai Ágnes DK-s képviselő a házszabálytól való eltérésről szóló szavazáson az Országgyűlés plenáris ülésén (MTI/Kovács Tamás)