Vajdasági darázsfészek

„E kéz egy tollvonása – és a földet / Újjáteremti. Adja meg nekünk / A gondolat szabadságát.” (A márki monológja – Schiller: Don Carlos)

Egyik ágán határon túli, felvidéki fölmenőkkel bíró család sarjaként is mélységes fölháborodással és szomorúsággal szemlélem mindazt, ami a szintén határon túli, vajdasági, magyar nyelvű színjátszás háza táján éppen zajlik. A minap robbant a hír a hazai sajtóorgánumok legkülönbözőbb felületein – és a történtek helyenként sokszorosan átformált értelmezéseként –, hogy Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „letiltotta” a Tanyaszínház Kazimír és Karolina előadását, Lénárd Róbert rendezését. Ahogyan néhol olvasom, „cenzúrázott”, azért, mert „nem felelt meg az ízlésének”.

Fontosnak tartom, hogy árnyaljuk az eseményeket. A Tanyaszínház egyes előadásainak sikerét, mint ahogyan Lénárd Róbert egyedi színházművészeti látásmódjának érvényességét, nem vitatom. Azonban ha visszaolvassuk az MNT elnöke közleményének szövegét, mely szerint: „ebben a pillanatban legszerencsésebb megoldásnak a Tanyaszínház idei körútjának lemondását tartjuk”, mindenki számára egyértelmű lehet, hogy az elnök személyes, bár kétségkívül sajátos véleményét fogalmazta meg szokatlan formában az előadással kapcsolatban. Mert, hát, ki más: hiszen ő írta alá. Lehet, a nyilvánosság erejének fölhasználása előtt érdemes lett volna egyeztetni az alkotóval.

Mást, mint az MNT elnökeként megfogalmazott közleményének megjelentetését, talán egyébként sem tehetett volna, hiszen van-e vajon bármilyen jogalapja ahhoz hogy egy bemutatott előadást esztétikai okokra hivatkozva „letiltson”? Hajnalnak feltehetően nem Ödön von Horváth 1933-ban megtaposott szövegével akadt problémája – amivel a rendező a majd százévnyi eseménnyel kapcsolatban túlságosan is sarkosnak tekinthető párhuzamot vont –, hanem a tanyaszínházi előadás színházművészeti koncepciójával.

Elképzelésem sincs, hogy vajon mi állhat a szokatlan – mint tavaly nyáron tapasztaltuk, sokak számára az uborkaszezonból erőt merítő – időszakra időzített és a nyilvánosság feltétlen érdeklődésére számot tartható nyilatkozatháború megjelenése mögött. Egy azonban biztos: projektet ilyenkor nem indítunk. Teljesen mindegy, hogy kit mennyire fűt a kulturális, művészeti élet változása iránt érzett személyes, szakmai vagy közösségi vágy. Lehet vitatkozni (és kell is!) a különböző színházművészeti, nemzetközi kitekintéssel is bíró látásmódokról, az anyaországi és határainkon túli színházi élet gazdagításának, kiteljesedésének lehetőségeiről, de intézményi, strukturális változtatások kezdeményezését 2022 tavasza előtt most bedobni, mint kavicsot a tóba, ami azt fölborzolja: lelke legyen rajta annak, aki megteszi.

S ha már színházesztétika: kíváncsi vagyok Lénárd Róbert rendezésére (merthogy erre hivatkozva jelent meg az MNT elnökének közleménye), ezért elkértem tőle e-mailen az előadás egykamerás fölvételét. Ő a Vajdaságban, én a Mátrában, hát mit tegyünk. Ami eddig eljutott hozzám a produkcióból, annak alapján írhatnám, hogy láttam már igazán erős Lénárd-darabot vagy -rendezést, de most tipikusan, jól megszokott, „lénárdos” bemutató került elém. Írhatnám, hogy úgy látszik, izgalmasan megformált színpadi munka, de számomra, valóban, kirívóan polgárpukkasztó gondolat egyelőre nem sejlik föl benne. (Elvégre Katinka sem nyerhet mindig aranyérmet az olimpián, mégis az emlékezetes sikerei maradnak meg bennünk.) Valamint elnök úr is választhatott volna egyéb vajdasági, magyar nyelven játszó színházból akár más előadást is, amire joggal kiakad. Nem biztos, hogy éppen Lénárd iménti rendezése az a színházművészeti megnyilatkozás eszmeiségében, alkotói látásmódjában, amit éppen most érdemes nyilvánosan megtámadni.

Továbbgondolva a lényeget: aki ismeri a vajdasági magyar nyelvű színházi életet, pontosan tudja, hogy amennyiben kicsit idébb-odébb kacsint, „az öncélú közönségességet, a parttalan ízléstelenséget, a közönség alpári provokálását és a színpadi megszólalás vállalhatatlanságát” megjelenítő előadásokat (mint ahogyan az MNT elnökének közleménye fogalmaz) – találhat éppen, ha valóban az a cél, hogy egy előadás esztétikai látásmódja ellen tiltakozzon.

Lénárd Róbert rendező viszont az általa megjelentetett Facebook-posztjában ha téved, akkor ott téved, hogy az előadás „letiltását” összefűzi az Ödön von Horváth-darab 1933-as betiltásával és a mű elégetésével. Amennyiben hirtelen fölindultságból az alkotók és az előadók iránt érzett (egyébként egyértelmű) személyes és szakmai kötődésétől és mindennek felelősségétől áthatva mégis átgondolatlanul posztolt, akkor nem mérte föl, hogy művészi érzékenysége most nem párosult a lehetséges következményeket is magában foglaló látásmóddal (lásd a teljesen szükségtelen, egyre dagadó hullámokat a sajtóban).

Hadd fogalmazzak végtelenül őszintén: Hajnal Jenőnek, mint a Magyar Nemzeti Tanács elnöke közleményének olvasatán nem feltételezem, hogy a budapesti, belvárosi sajtóorgánumok szerkesztőségeinek tagjai ujjongva fölugrálnának a forgószékükből, kilötykölve talán még a reggeli kávéjukat is az asztalra, mondván: megvan a napi téma. Amennyiben viszont a rendező posztol a Facebookra – én is folyamatosan követem, mert érdekel, interjút is volt szerencsém készíteni vele a kisvárdai színházi fesztiválon –, az merőben más helyzet. S ez már valóban fölveti az évek óta csak csírájában létező vajdasági színházesztétikai vita és vizsgálat indokoltságát, aminek nyilvánvalóan lesznek eredményei.

Közösségi média ide vagy oda: hogy van az, hogy a vajdasági színigazgatók sok év alatt nem jutottak el oda, hogy legalább évadkezdéskor és -záráskor leüljenek egymással, közösen, csupán egy kávéra? Hogy kicseréljék a gondolataikat, megosszák egymással színházművészeti elképzeléseiket, ütköztessék a nézeteiket és valamennyire közösen tervezzék a vajdasági színházi élet mégiscsak történelmi előzményeinkből, színháztörténetünkből és (ha már a színház a jelen, vagyis az „itt és most” művészete) a szerb–magyar, manapság igencsak előremutató kapcsolatainkból fakadó közös jövőjét? Hogyan lehetséges, hogy ennyire eltérő látásmódok egymás mellett való együttélése nem izgalmas, szellemi késhegyre menő szakmai vitává, hanem csakis silány aktuálpolitikai küzdelemmé válhat? Valóban, nem jut eszébe senkinek, hogy a vékony fadarabon gyorsan elfutó gyufa lángja éppen elég az olajnak?

Bízom benne, hogy akad, akár határon innen és túl felelős kultúrpolitikus, aki fölismeri, hogy a bimbódzó színházi cicaharc immár jócskán túlmutat önmagán: nem csupán arról van szó, hogy egy szerb párt lazább életfelfogású vagy éppen konzervatívabb értékekkel bíró szárnya pillanatnyilag teret nyer vagy sem.

Nem lenne éppen itt az ideje, hogy a vajdasági, magyar nyelven fogalmazó színházi alkotók megadják egymásnak a gondolat szabadságát?

A szerző színházi elemző, az MMA ösztöndíjasa