Az egész a következő frázisokkal kezdődött: „a kutyát sem érdeklő eucharisztikus kongresszus”, „túlzás lenne azt állítani, hogy eddig hatalmas médiaérdeklődés kísérné a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust” stb. Pontosan úgy, ahogy a ’48-as Népszavában is. Eközben a valóság egy pillanatig sem ingatta meg az említett újságírókat és megmondóembereket. Merthogy több tízezren vettek részt a nyitómisén, hétközben szintén több ezren voltak a különböző rendezvényeken a Hungexpón és a város különböző pontjain (például Széll Kálmán tér, Szent István tér). A családi napon tele volt a Margitsziget, ahova több tízezer ember látogatott ki. A szombat esti fáklyás körmeneten pedig csaknem háromszázezer ember kísérte az Oltáriszentséget a Kossuth térről a Hősök terére. Ha a Pride-on harmincezren vonulnak, az történelmi, arról mindenki beszámol, de ha háromszázezren vonulnak a Hősök tere felé fáklyákkal, mindezt egy vallási rendezvényen, az a „kutyát sem érdekli”.

A zárómisére 25 év után ismét Magyarországra látogatott a katolikus egyházfő. Úgy, hogy az eucharisztikus kongresszusokon a pápa nem szokott részt venni. Ferenc pápa látogatása olyan öngerjesztett delirálást, vágyvezérelt alternatív valóságépítést váltott ki az ellenzéki médiából, megmondóemberekből és napjaink „békepapjaiból és -papnőiből”, amely komolyan megérne egy pszichiát­riai elemzést is, és amelyet épeszű ember csak kikerekedett szemmel és elborzadva tudott követni. 

Napokon keresztül hallhattuk, olvashattuk az okosabbnál okosabb szakértéseket, megmondásokat, hogy Ferenc pápa csak néhány órát tölt Budapesten, ami üzenetértékű, mert „ezekben az országokban a püspöki kar számára fontosabb a politikai vezetőknek való megfelelés, mint a saját pápájuknak”, szólt az egyik okosság, amihez ugyanonnan társult még, hogy az egyházaknak mégiscsak állást kellene foglalniuk politikai kérdésekben, mint Nyugaton. (Most akkor politizáljon az egyház vagy ne?) Aztán az egész mainstream nemzetközi sajtóban is elterjedt a nagyon lényeglátó értékelés, miszerint, amit Ferenc pápa képvisel, az szöges ellentéte Orbán Viktor politikájának. Volt ugyanakkor olyan baloldali „elemző” is, aki nagyon megszakértette Ferenc pápa prédikációját, ugyanis nem véletlen, hogy az egyházfő Orbán jelenlé­tében a hamis prófétákról beszélt. (Tessék?). Ez pont olyan, mint az egyszeri, egyházhoz nem különösebben kötődő megmondóember megállapítása, miszerint Ferenc pápa tényleg a krisztusi utat követi. Értsd, elődei, mint például XVI. Benedek és Szent II. János Pál, nem volt „elég krisztusi”?! Vajon mi alapján vonta le ezt a következtetést? 

Tény, hogy Ferenc pápának jó a sajtója még a mainstream nemzetközi médiában is, és erre ő valószínűleg tudatosan törekszik is. Hogy ez jó-e, az más kérdés. Az is tény, hogy például a migráció kérdéskörében eltérő helyre helyezi a hangsúlyt a pápa és a magyar kormány (utóbbi sem a segítségnyújtás szükségességét vitatja, hanem azt mondja, hogy azt helyben kell megtenni). De az a fajta görcsös valóságelferdítés, amivel egyesek a mostani pápalátogatást szakértették meg és szinte áhítoztak azután, hogy Ferenc pápa majd jól móresre tanítja a magyar miniszterelnököt, és pont onnan kapja majd Orbán a legnagyobb pofont, ahonnan nem várná, meg a pápa amúgy se akar vele találkozni… stb. – ezek vagy mély frusztráltságra és/vagy arra vallanak, hogy ezek a megszólalók nem értik a témát vagy szimplán ignorálják a tényeket. Mert miért is ment volna neki Ferenc pápa a magyar kormánynak?! A család, a házasság és a genderőrület kérdésében pontosan ugyanazt vallja a pápa, mint a magyar kormány, amely azon kevesek közé tartozik, amely ezért ki is áll és vállalja a harcot. Ugyanígy a keresztényüldözés – amiről a Nyugat hallgat – elleni fellépésben is szövetséges Róma és Budapest. Arról nem is beszélve, hogy alig van még egy ország Európában, ahol a keresztény egyházak olyan szabadon és olyan kedvező környezetben végezhetik hitéleti, oktatási és karitatív munkájukat, missziójukat, mint Magyarországon.

A legszebb, hogy maga Ferenc pápa cáfolt mindent, amit az utóbbi napokban összehordtak a látogatásáról a baloldali, nemzetközi médiában. Pozsonyból hazafelé a repülőn elismételte, hogy a konferenciára jött, de tervezi, hogy újra ellátogat hazánkba, mindemellett pedig nagyra értékeli a magyarokat azért, amit a környezetvédelemért és a családokért tesznek, és igen, a család az anya, apa, gyerekek, a házasság pedig férfi és nő szövetsége. Nagyobb összhang nem is lehetne a pápa és a magyar kormány között.

A szomorú az egészben az, hogy ezzel a kreált hisztériával az egész pápalátogatás úgy került a politikai viták középpontjába, hogy a kormányzat láthatóan és bölcs módon tartózkodott attól, hogy a protokolláris feladatokon túl rátelepedjen a NEK-re, meghagyva annak, ami: vallási rendezvénynek.

Két fontos tanulsága van mindennek. Az egyik, hogy az ellenzéki holdudvar a tanúbizonyságát adta annak, hogy még ma is a bolsevik reflexek szerint működik. Ez persze komoly figyelmeztetés a választásokhoz közeledvén, merthogy a tét az is, hogy ezek a bolsevik reflexek ismét hatalomra kerülhetnek-e vagy sem. Mert ha igen, akkor a 2010 előtti világ jön vissza, amikor például az egyházi iskolák folyamatos támadás alatt voltak, mert az akkori kormányzat úgy gondolta, az ott tanuló gyerekek kevesebbet érnek. De az is tanulság, hogy minden olyan hírrel szemben gyanakvónak kell lenni, ami a baloldali véleménybuborékban keletkezik, mert könnyen lehet, hogy az hazugság, amit – akarattal vagy szimplán – hozzá nem értés ­miatt terjesztenek.

Ami viszont jó, hogy minderre a szür­reális vitára pár nap múlva már emlékezni se fogunk. Ellenben az, hogy a pápai misén több százezer ember, magyarok határon innen és túlról, külföldiek, állami vezetők, ellenzéki és kormánypárti politikusok együtt ünnepeltünk, még sokáig megmarad emlékezetünkben. Azoknak, akik ott voltak a Hősök terén, vagy a médián keresztül követték a Ferenc pápa által celebrált misét, életre szóló élmény marad. Egy olyan pápai miséről van ugyanis szó, amelyen részt vett a konstantinápolyi pátriárka, aki az ortodoxiát képviselte, valamint első sorban ültek a protestáns és zsidó felekezetek képviselői is, akiket ezért külön köszönet és tisztelet illet. Felemelő történelmi pillanat volt, amikor úgy tűnt, hogy mint nemzet, méltósággal tudunk ünnepelni és legjobb arcunkat tudjuk megmutatni a világnak is. A történelemkönyvek lapjairól fog az a nap visszaköszönni, s ott már végképp nincs jelentősége az elmúlt hetek sületlenségeinek.

A szerző az Alapjokért Központ vezető elemzője

Borítókép: MTI/Vasvári Tamás