A jó Mikszáth parlamenti karcolatait olvasom. Ilyeneket ír: „A szemöldökök össze vannak ráncolva. Tegnap még operett-dallamot fütyörészve, kissé féloldalra csúszott cilinderekben lejtettek be kvadrill-lépésekben a képviselők, még ibolya csokor is volt a gomblyukaikban, ma már ugyanezen az arcokon felhő borong, s lépéseik tompán, hatalmasan dübörögnek. A szemek is tele vannak haraggal, némelyeken pláne villámok égnek. Hermané tüzes rakétákat szór. Prónay Gábor orrlyukaiból forró pára gőzölög.” A múlt század fordulóján még ilyennek látszottak a parlamenti képviselők. A derék Prónay ott asszisztált Deák mellett, amikor a haza sorsa forgott kockán. A Függetlenségi párti Herman Ottó pedig – aki az iskoláit Miskolcon kezdte – nemcsak országgyűlési képviselő volt, hanem néprajztudósként, kiváló zoológusként is letett valamit az asztalra.
Ugorjunk a mába! Itt van nekünk a legújabb kori politikum kínálata. A megannyi jeles képviselő úr és hölgy között mostanság ott domborít egy szintúgy Miskolcról az Országházba cuccolt férfiú. Ki ne ismerné a nevét: Jakab Péterről van szó, aki immáron befutó a rendszerváltozás utáni magyar demokráciát megcsúfoló politikusok képzeletbeli, ám dicstelen ranglistáján. Az első hely vitathatatlanul a gazdájáé, Gyurcsány Ferencé. A bronzéremre meg többen is esélyesek.
Helyhiány miatt nem sorolnám fel őket, elég, ha tudjuk, azon a bizonyos kibővített bronzos dobogón mostanában jó nagy a tolongás. A baloldal hangadói rendre áthágják a jó ízlés, az erkölcs, a normalitás íratlan szabályait. Harsányan győzködik a magyar választópolgárokat, hogy a megkezdett, eddig sikeres út helyett akad egy rövidebb ösvény is, a málnáson keresztül. Meddő az igyekezetük. Ezt az óvatosan okos népnek nevezett nemzetet néhány ciklus óta nem sikerült bevinniük a bozótosba.
Pedig egy jó ideje Magyarországon az ellenzék vadul kampányol. Ha bő száz esztendeje Herman képviselő úr szemében „villámok égtek”, most a Jobbik elnöke iparkodik ordenáré viselkedésével felhívni magára és kenyéradóira a figyelmet. Jakab Péter szemében viszont nem cikázik semmifajta villám. Pusztán a magyar kormánnyal, egészen pontosan Orbán Viktor személyével szembeni zsigeri gyűlölet tompa fénye pislákol abban. A két gombszem mögött egy adagnyi önértékelési zavar, frusztráltság sötétsége gomolyog, amit megnyergelt s megsarkantyúzott az önimádat, a kettős lelkületű egyének utolsó mentsvára. Így tapasztaljuk meg nap mint nap, hogy ez a tanárféle miskolci lakos királykobrának képzeli magát, holott a többség tisztán látja, őkelme nem egyéb egy kerti, rövidebbre vágott locsolócsőnél.