Repül az idő. Immár tizenöt éve annak, hogy a Magyar Televízió épületébe bejutó tüntetők kemény magja meggyalázta Mazsolát és inzultálta a Futrinka utca lakóit. Ekkor némi tanácstalanság lett úrrá rajtuk, tekintve, hogy a demonstráció ezen fázisában Bálint Ágnes halhatatlan mesefiguráin kívül mást már nemigen találtak a megostromolt székházban. Az MTV „védelmére” odavezényelt Baranya megyei kisrendőrök sokkos állapotban kérdezgették egymástól, hogy tulajdonképpen mi is történt velük, a néhány utcával odébb várakozó profi oszlatók pedig lassan szedelőzködni kezdtek. Az előkészítés véget ért. Nem sokkal később aztán a frusztrált rendőrök azonosító nélküli keretlegényekkel megerősítve ütöttek, vágtak, lőttek.
Jól emlékszem 2006 őszére. Néhány órára sokan azt hittük, eljött a mi ötvenhatunk. Aztán még négy évig nézegettük egy gátlástalan pojáca és a haverjai demokratikus ámokfutását. Most meg az a baj, hogy a visszatérésük, ezúttal egy a posztnáciktól a posztkomancsokig terjedő, a szivárvány minden színében pompázó tákolmány élén és mögött, bizony reális veszély.
Még régebben volt, de emlékezzünk 2002-re is. A kampányban a szakértők szelíden felsorolták a Hornékat (utóbb akadt néhány borzalmas pillanat, amikor visszasírtuk őket) váltó első Fidesz-kormány eredményeit, Medgyessy (D–209) Péter szétdadogta a tévévitát, a pezsgőket behűtötték, aztán lett, ahogy lett. Nem sorolom, mert az indulat most, mi tagadás, elragadna kissé, ahogyan azt Bereményi Géza oly szépen megfogalmazta egy másik kontextusban. Történhetett bármi (hogy egy másik klasszikust is idézzek: „Nem azt mondták, Feri, azt mondták, hogy menj a pics…ba, valljuk be!”), kitartottak a végsőkig.
Jelenleg az úgynevezett ellenzéki előválasztás bábszínházát szemlélhetjük. A zászló ugyan egy, rajta a gyógyíthatatlan Orbán-fóbia megfejthetetlen jelképe, de máris ölik egymást. Józan ember ugyan a kecskéjét nem bízná rájuk, nemhogy országot, hazát, miegymást, de láttunk már ilyet a történelemben. Mielőtt lágy, ám meglepően gyorsan hörgőbe váltó lakájozás venné kezdetét, csendben megjegyzem, messze nem gondolom, hogy a jelenlegi kormány tévedhetetlen emberekből állna, csupa rokonszenves gesztussal. Ám ha csupán olyan apróságokat nézünk, mint a családtámogatások, az ország stabilitása, a gazdaság működőképessége vagy a Covid kezelése, és valamely rémálmomban felrémlene, hogy miként gondozta volna mindezt az baloldal, kiver a víz a gondolattól magától.
Az is elég riasztó, ami az előválasztási hercehurca első pillanataiban történt, hogy tudniillik már a teszt során összeomlott az informatikai rendszer. Mosolyoghatnánk kárörvendve, hogy progresszívék megérkeztek a huszonegyedik századba, és mindeközben valószínűleg még egy rendes cserépszavazást sem tudnának megszervezni, hát még az ország, a haza sorsa, lásd fentebb. Pedig a cserépszavazás már a „régi görögöknek” is szépen ment. Az ókori Athénban ez egy olyan metódus volt, melynek során az istenadta nép a városállam bármelyik befolyásos polgárát, akár politikusát tíz évre száműzhette a környékről. A szavazatokat pedig cserépdarabokra írták, mivel az egyiptomi exportból származó papirusz marha drága volt, és az attikaiaktól távol állt a pazarlás, szívesebben költöttek a művészetekre.
