Orbán vagy Gyurcsány?

Ami a baloldali előválasztást illeti, viszonylag jól szórakoztunk a teljes rendszer leállását eredményező informatikai amatörizmuson, majd annak a legkevésbé sem összehangolt kommunikálásán; az előválasztási időszak ötletszerű meghosszabbításán; a szavazatszámlálás lassúságán, amit állítólag éppen a folyamatokat gyorsító informatika okozott az eredményhirdetés időpontjának újabb és újabb elhalasztásán; valamint azon, hogy egyszer csak elfogyott a lendület, és inkább elmentek aludni, semhogy befejezték volna a szavazatszámlálást. A szórakozáson túl azonban mindez figyelmeztető is kell hogy legyen a számunkra: ezek tényleg ennyire képesek, az országot is így vezetnék. Nem véletlen, hogy sokan szurkolnak a hatalomra kerülésüknek – az Egyesült Államoktól a románokig –, és készek ennek elősegítése érdekében akár komoly erőforrásokat is mozgósítani.

Ami azt a kérdést illeti, hogy milyen baloldallal állunk szemben, arra is kaptunk választ. A Gyurcsány Ferenc által vezetett csapattal. Az előválasztási eseményeken és eredményeken végigtekintve nem kell hozzá nagy ész, hogy belássuk: 2022 tényleg arról fog szólni, hogy Orbán vagy Gyurcsány, bárki lesz is a baloldali miniszterelnök-jelölt: Dobrev, Karácsony vagy Márki-Zay. Lássuk, miért!

A második fordulóba került miniszterelnökjelölt-aspiránsok közül egyedül Dobrev mögött áll párt. Hogy Gyurcsány volt ilyen zseniális vagy Jakab és Fekete-Győr ilyen balfék, tulajdonképpen mindegy is, valószínűleg mindkét állítás egyszerre igaz. A lényeg, hogy az előválasztáson megerősödött a DK, de lenullázódott a Momentum és a Jobbik. A Párbeszéd a maga egy százalékával eleve egy vicc volt, az MSZP meg már rég ledarálta magát. Az egyetlen MSZP-s politikus, akit valószínűleg gondolkodás nélkül meg tud nevezni az átlag választó, Kunhalmi Ágnes, de róla is csak idétlen röhögése és az ajtóról való visszapattanása maradt meg legtöbbünkben.

A Momentumra még azt is mondhatjuk, hogy kár érte. Fekete-Győr zéró politikai intelligenciáról tett tanúbizonyságot. Ha némileg ismerte volna a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetet, akkor tudhatta volna, hogy 1994 után a Fidesz milyen katasztrofális választási szereplés után és hogyan állt fel. Orbán Viktornak ott volt a csábítás, még miniszteri tárcát is kaphatott volna a felálló MSZP–SZDSZ-kormányban, ami ebben az esetben MSZP–SZDSZ–Fidesz-kormány lett volna, de ő ellenzékbe vonult, és megszervezte a magyar jobboldalt. Úgy, hogy a kormányzati tapasztalattal is rendelkező, hagyományos magyar jobboldal (MDF, FKGP, KDNP) több mint háromszor akkora tömböt képviselt, mint a Fidesz.

Fekete-Győr sokat beszélt az ellenzék, a baloldal megújításáról. Ha megnézte volna, hogyan újította meg Orbán Viktor 1994 után az akkori ellenzéket, a jobboldalt, és követte volna Orbán példáját, aki nem hagyta elcsábítani magát a pénzt és pozíciót kínáló liberális szirénhangok által, akkor akár a baloldal megújítója is lehetett volna. Ha elég türelmes, ha néhány dologban nem áll be ilyen durván a baloldali kórusba (határon túli magyarok, nemzeti szuverenitás kérdése, gender) és önálló pártként megy előre, akkor egy nyolcszázalékos parlamenti pártként elkezdhette volna az új magyar baloldal felépítését. Amely a kommunista utódpártiságot, a nemzetellenességet és az eszement liberális vadhajtásokat levetkőzve akár egy tisztességes baloldali váltópárttá is válhatott volna. Elvégre ideje lett volna rá, hiszen fiatal.

Fekete-Győr András azonban rest volt tanulni. Nemcsak Orbán Viktor sikeréből nem tanult, hanem abból sem, hogy az egykori állampárt és a rendszerváltás után annak az éppen erős utódpártja (MDP, MSZMP, MSZP, DK) 1945 óta mindenkit ledarált, aki összeállt vele: kisgazdákat, parasztpártot, szocdemeket, SZDSZ-t, LMP-t. Ez vagy nem jutott el a tudatáig, vagy úgy gondolta, hogy éppen ő és a Momentum lesz a kivétel. Nem lett az. Ugyanúgy el sem tudott indulni a baloldal megújításának és a kommunista utódpárt félretolásának útján, ahogyan néhány évvel korábban az LMP is elpuskázta ezt a lehetőséget, többek között Karácsony Gergely árulásának következtében. Az állampárt ma is élő utóda, a kommunista folytonosságot a vezetők személyében is megjelenítő DK levesbe küldte előbb az LMP-t, most pedig a Momentumot is – a Jobbikkal együtt.

Fekete-Győrnek politikai túlélése innentől kezdve csak úgy lehet, ha 2022-ben a Momentum önállóan indul a választásokon, 106 önálló jelölttel. Kérdés persze, hogy ezek után ez mennyire lenne hiteles, és hogy merné-e ezt vállalni, szembe merne-e menni a baloldali véleményformálókkal, akik ebben az esetben nyilván ugyanúgy a szemétkosárba dobással fenyegetnék, ahogyan tették ezt annak idején Orbán Viktorral. Ha Fekete-Győr ehhez gyáva lesz, akkor legfeljebb arra számíthat, hogy egy újabb Fodor Gáborként valamikor majd kifizetik egy négy évig tartó miniszteri kinevezéssel. Ha egyáltalán.

Nagyot bukott a Jobbik is, amely hosszabb idő alatt járta be a momentumos utat, amelyen még Vona Gábor indította el. Aki ahelyett, hogy megvárta volna, amíg a Fidesz lemegy ötven százalék alá, és akkor koalíciós partnerként elkezdte volna tanulni a kormányzást, és szép lassan felépített volna egy jobboldali váltópártot – amire nézetem szerint lett volna esély –, szintén türelmetlen volt. Vagy csak rossz stratéga. Nem tudni, de az a lényeg, hogy a Jobbikkal is elment a lehetőség, hogy a nemzeti jobboldallal szemben ne egy nemzetellenes, kommunista utódpárti tömb álljon szemben. Pedig – meggyőződésem – Magyarországnak erre lenne szüksége. Nem az ellenség módjára viselkedő utódpárti, posztkommunista, nemzetellenes baloldalra. A tisztességes, nemzeti baloldal (ha lenne): ellenfél.

A magyar közélet normalizálódásának, a háborús állapotok megszűnésének nem az a feltétele, hogy Orbán „eltakarodjon”, hanem az, hogy legyen végre egy tisztességes, nemzeti baloldal, és legyen egy nemzeti minimum, amihez mindenki tartja magát. Amit a kommunisták – állampárti vagy éppen utódpárti keretek között politizálva – 1945 óta újra és újra megakadályoznak, és amihez mindig megtalálják a megfelelő statisztákat. Amibe az elmúlt tíz évben hárman is belebuktak. Ami felé ezúttal sem sikerült még csak elindulni sem. És ami a DK-val és Gyurcsánnyal soha nem is fog megvalósulni.

Hátha Karácsony vagy Márki-Zay – mondhatják sokan. Csakhogy Karácsony és Márki-Zay még egy pártot sem voltak képesek szervezni maguknak, ellentétben Fekete-Győrrel. Kivel újítanák ők meg a baloldalt? Akik abban bíznak, hogy Karácsonnyal vagy éppen Márki-Zayjal új világ fog kezdődni, azok – adott esetben – nagyot fognak csalódni. Függetlenül attól, hogy mennyire keménykednek most az RTL képernyőjén. Karácsony budapesti ténykedése és káderpolitikája figyelmeztető jel kellene hogy legyen. Orbán Viktor ugyanis nemcsak azért erős miniszterelnök, mert erős karakter, hanem azért is, mert erős és egységes párt áll mögötte. E háttér nélkül bárki csak egy dróton rángatott marionettbábu lesz. Ahogy a főpolgármester, úgy a miniszterelnök sem tud egy lépést sem tenni a mögötte álló frakciók nélkül vagy ellenében – Karácsony vagy Márki-Zay adott esetben a DK nélkül vagy ellenében. Vagyis Gyurcsány nélkül vagy ellenében. 2022 után ugyanis a baloldalon a legerősebb – sőt: domináns – frakciója a DK-nak lesz, amelynek elnöke Gyurcsány. Jobboldalon pedig a Fidesznek, amelynek elnöke Orbán. Ezért szól a választás arról, hogy Gyurcsány vagy Orbán. Bárki legyen is a baloldali miniszterelnök-jelölt.

Gyurcsány nem buta. Pontosan tudja, hogy belőle nem lehet miniszterelnök. Éppen ezért egy olyan modell megvalósításán dolgozik, ahol az aktuális miniszterelnök személyétől függetlenül az ország ügyeiben döntő szava a legnagyobb kormánypárt semmilyen közjogi funkciót be nem töltő elnökének van.

Szofisztikált értelmiségiek, „csalódott fideszesek”, figyelem! Ha nem akarják, hogy 2022 után Gyurcsány határozza meg, hogy mi történjen Magyarországon, akkor véssék az eszükbe: Orbán vagy Gyurcsány! Nincsen harmadik út.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: MTI/Mohai Balázs