Azt most hagyjuk, hogy semmiféle „homofóbtörvény” nem létezik, mivelhogy homofóbia, továbbá queer közösség sem létezik – ezen értelmetlen kifejezések a normalitás elpusztítására irányuló sátáni hadjárat nyelvpolitikai fegyverarzenáljának részei. Magyarországon gyermekvédelmi törvény született, sajnálatosan szűk területet nyilvánítva védendőnek, még sajnálatosabban – számos bicskanyitogató esetből kitűnően – szinte hatástalanul, a hivatott hatóságok ugyanis nem tartatják be a regulát.

A lényeg, hogy a bizarr „embercse” azonmód frontális támadást indított a magyar kultúra ellen: „ha a népművészet ennyire erősen átpolitizálódik, az beindít egy ellenoldalt is. Sokaknak emiatt inkább az európai identitás vált fontossá.” (Fordítom: kiütést kapnak mindentől, ami magyar.)

Egyik tettestársa, bizonyos Vavra Júlia imigyen háborgott: „a magyar néptáncot heteronormatív struktúrák jellemzik”. E szörnyűség ellensúlyozására forradalmi ötletként ideológiailag képzett LMBTQXYZSTB-rikoltásokat költenének és szőnének bele a népművészetbe, merthogy „mi is a magyar fiatalság része vagyunk, miért ne lehetne a mi témáink­ról, a mi problémáinkról csujogatást írni?”.

Mármost ez többféle problémára is rávilágít. Az első mindjárt az, hogy prozódiailag eléggé nehézkes lenne a magyar táncok és népdalok ritmikájába belekiabálni mondjuk azt, hogy „sej-haj, nembináris genderfluid”.

Ez vezet a következő problémához, tudniillik nem véletlenül olyanok a táncaink, a dalaink, amilyenek. A „heteronormativitás” ugyanis deviánsul annyit tesz: normális. Ami nem „heteronormatív”, az kulturálisan és biológiailag zsákutca. 

Az élet folytonossága és ezáltal a hagyomány nemzedékről nemzedékre öröklődése könyörtelenül „heteronormatív”. Az aberrált, beteg ideológia terjesztői is apától és anyától, „heteronormatívan” születtek, csak menet közben vakvágányra kerültek. Ez pedig természetesen nem átpolitizáltság; hogy a fű zöld, az ég kék, a víz nedves, az ontológiai tény, nem pedig világnézet kérdése.

 A valóság tagadása, a fogalmak megerőszakolása, nem létező zsargon kiagyalása ideológiai alapon – ez viszont erőszakos átpolitizálási kísérlet. Amellett, hogy egyébként pszichiátriai probléma.

Mindez szót sem érdemelne, ha e mentálisan beteg szekta nem vált volna mára az abnormális nyugati világban fősodratú politikai tényezővé. De azzá vált, és egyre erőszakosabban követeli, hogy a sajnálatos kivételesség legyen a szabály és a norma. Toleranciáról beszélnek, de fenyegetnek és diktálni akarnak. Elfogadásról papolnak, de kirekesztik és visszamenőlegesen kitörlik, megsemmisítik a természetest, az egészségest.

E habzó szájú, veszett szexuálbolsevizmus Magyarországon még nem tudott olyan hadállásokat megszállni, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban, ahol evangélikus püspökké neveztek ki egy „transznemű”, vagyis a testképzavar néven ismert betegségben szenvedő szerencsétlent, és hadihajót neveztek el egy homoszexuális propagandistáról (sajnos az admiralitást nem keresztelik át a tényeknek megfelelően abnormalitássá). De a csatornák mocska már felhabzik a felszínre, itt van, erőszakosan és hangosan nyomul, támad a betegség, megkísérelve megfertőzni a normális világot, elpusztítani akarván az életet.

Ebben nekünk is megvan a magunk felelőssége. Az erőszakos mentális klímaváltoztatást már tegnap el kellett volna fojtani az egykori vasfüggönytől keletre található maradék Európában. A mentális klímavédelem nem tűr halasztást, ebben a kérdésben nincs, nem lehet alku, egyrészt-másrészt megközelítés, megengedő kézlegyintés. A bűn szabadjára engedése kapituláció és árulás.

Azonnal törvények láncolatát kell megalkotni az élet védelmében, és azokat, akárcsak a már meglévőt, szigorú szankciókkal betartatni. Tilos hátrálni!

A szerző újságíró

Borítókép: A Fitos Dezső Társulat A falu című táncelőadása a Mesterségek ünnepén a budai Várban 2020. augusztus 21-én (Fotó: MTI/Mónus Márton)