Mentális klímavédelmet, most!

LMBTQ-néptánc. Ilyen is van már. Na nem úgy, ahogy egészségesen képzelnénk; az én elgondolt koreográfiámban például csendőrök is szerepelnek, akik véget vetnek a zenének, mire sürgősen hazamennek a legények. Vagy akármik.

De sajnos nem tartunk itt, pedig igény lenne rá. Egyelőre az életellenes LMBTQ-propaganda pimaszkodik. Például a magát „homohouse-kommandóként” definiáló, OMOH néven működő DJ-trió. Ennek tagjai általuk zenének nevezett agypusztító-agymosó elektronikus zörejeket üvöltetnek a budapesti éjszaka infernáliáiban a maguk szélsőséges, életellenes ideológiájának terjesztése céljából. Hogy mindez mit jelent, arról arcátlan nyíltsággal vallja az undort keltő társaság egyik tagja a We Love Budapest című balliberális propagandaoldalon: „társadalomkritika, politikai, identikai tartalom nélkül szerintem nincs túl sok értelme partit szervezni. Ha belegondolsz, az, hogy beveszünk egy csomó kábítószert, és egy sötét szobában lépegetünk napokon át, az alapvetően eléggé hülyeség. Amitől ennek értelme tud lenni, az az, ha ez az élmény fel tud bennünk szabadítani olyan dolgokat, amiktől a hétköznapi életünk is megváltozik.”

Szóval fejbúbig drogozva sötét szobában lépegetni mindjárt világraszóló tetté fújódik, ha kalózlobogókat is lengetnek hozzá – ezt mondja magyarán az értelmes élet ezen elszánt ellensége, aki, amennyiben helytálló a többes szám első személyben fogalmazott mondata, a büntető törvénykönyvben kábítószer birtoklásaként nevesített bűncselekmény elkövetésével kérkedik.

Ez a sötét társaság Omoh Moves elnevezéssel „mozgásközpontú LMBTQ+ workshopsorozatot” is szervez olyan mozgásformákkal, amelyeket „főleg heteronormatív környezetben gyakorolnak, és ezáltal a queer közösség számára nehezen elérhetők”. E sorozat részeként nemrég „LMBTQ-néptáncfoglalkozást” tartottak. A nagy eseményen, amire mindössze tucatnyi tévelygő verődött össze, három, külföldről sajnálatosan hazaköltözött koreográfus vitte a prímet. A 444.hu nevezetű Soros-portál természetesen áhítatos lelkesedéssel erősítette fel a szélsőségesek hangját. „Azon a napon volt az első hazai bemutatóm, mikor először hallottam a homofóbtörvényről, és k…rva sz…rul éreztem magam” – kesergett a fotói alapján magát nőnek képzelő ötletgazda, Farkas Gergő Dávid, akit Stockholmból evett ide a fene.

Azt most hagyjuk, hogy semmiféle „homofóbtörvény” nem létezik, mivelhogy homofóbia, továbbá queer közösség sem létezik – ezen értelmetlen kifejezések a normalitás elpusztítására irányuló sátáni hadjárat nyelvpolitikai fegyverarzenáljának részei. Magyarországon gyermekvédelmi törvény született, sajnálatosan szűk területet nyilvánítva védendőnek, még sajnálatosabban – számos bicskanyitogató esetből kitűnően – szinte hatástalanul, a hivatott hatóságok ugyanis nem tartatják be a regulát.

A lényeg, hogy a bizarr „embercse” azonmód frontális támadást indított a magyar kultúra ellen: „ha a népművészet ennyire erősen átpolitizálódik, az beindít egy ellenoldalt is. Sokaknak emiatt inkább az európai identitás vált fontossá.” (Fordítom: kiütést kapnak mindentől, ami magyar.)

Egyik tettestársa, bizonyos Vavra Júlia imigyen háborgott: „a magyar néptáncot heteronormatív struktúrák jellemzik”. E szörnyűség ellensúlyozására forradalmi ötletként ideológiailag képzett LMBTQXYZSTB-rikoltásokat költenének és szőnének bele a népművészetbe, merthogy „mi is a magyar fiatalság része vagyunk, miért ne lehetne a mi témáinkról, a mi problémáinkról csujogatást írni?”.

Mármost ez többféle problémára is rávilágít. Az első mindjárt az, hogy prozódiailag eléggé nehézkes lenne a magyar táncok és népdalok ritmikájába belekiabálni mondjuk azt, hogy „sej-haj, nembináris genderfluid”.

Ez vezet a következő problémához, tudniillik nem véletlenül olyanok a táncaink, a dalaink, amilyenek. A „heteronormativitás” ugyanis deviánsul annyit tesz: normális. Ami nem „heteronormatív”, az kulturálisan és biológiailag zsákutca.

Az élet folytonossága és ezáltal a hagyomány nemzedékről nemzedékre öröklődése könyörtelenül „heteronormatív”. Az aberrált, beteg ideológia terjesztői is apától és anyától, „heteronormatívan” születtek, csak menet közben vakvágányra kerültek. Ez pedig természetesen nem átpolitizáltság; hogy a fű zöld, az ég kék, a víz nedves, az ontológiai tény, nem pedig világnézet kérdése.

A valóság tagadása, a fogalmak megerőszakolása, nem létező zsargon kiagyalása ideológiai alapon – ez viszont erőszakos átpolitizálási kísérlet. Amellett, hogy egyébként pszichiátriai probléma.

Mindez szót sem érdemelne, ha e mentálisan beteg szekta nem vált volna mára az abnormális nyugati világban fősodratú politikai tényezővé. De azzá vált, és egyre erőszakosabban követeli, hogy a sajnálatos kivételesség legyen a szabály és a norma. Toleranciáról beszélnek, de fenyegetnek és diktálni akarnak. Elfogadásról papolnak, de kirekesztik és visszamenőlegesen kitörlik, megsemmisítik a természetest, az egészségest.

E habzó szájú, veszett szexuálbolsevizmus Magyarországon még nem tudott olyan hadállásokat megszállni, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban, ahol evangélikus püspökké neveztek ki egy „transznemű”, vagyis a testképzavar néven ismert betegségben szenvedő szerencsétlent, és hadihajót neveztek el egy homoszexuális propagandistáról (sajnos az admiralitást nem keresztelik át a tényeknek megfelelően abnormalitássá). De a csatornák mocska már felhabzik a felszínre, itt van, erőszakosan és hangosan nyomul, támad a betegség, megkísérelve megfertőzni a normális világot, elpusztítani akarván az életet.

Ebben nekünk is megvan a magunk felelőssége. Az erőszakos mentális klímaváltoztatást már tegnap el kellett volna fojtani az egykori vasfüggönytől keletre található maradék Európában. A mentális klímavédelem nem tűr halasztást, ebben a kérdésben nincs, nem lehet alku, egyrészt-másrészt megközelítés, megengedő kézlegyintés. A bűn szabadjára engedése kapituláció és árulás.