Mi a hasonlóság és persze az alapvető különbség a harminc évvel ezelőtt történt magyarországi taxisblokád és napjainkban, a Kazahsztánban emelt barikádok között? Csupán a látszat, annak az illúziója, hogy a növekvő energiaárak tiltakozást válthatnak ki a társadalomból. Magyarországon a benzinár miatt emeltek torlaszokat taxikból, míg Kazasztánban a cseppfolyós gáz árának liberalizációja miatt alakult ki demonstráció. Miközben a felfordulás igazi, tényszerű oka politikai sandaság volt nálunk és kazah földön egyaránt.
Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy hazánkban a rendszerváltás első demokratikus parlamenti választásán győztes MDF-kormány megdöntése volt a cél, egy törvénytelen, sőt alkotmányellenes megmozdulás forgatókönyve szerint. A külföld támogatását és jóindulatát bíró SZDSZ – mint a választás legnagyobb vesztese – megpróbált kierőszakolni egy megismételt szavazást az úgynevezett népharag segítségével. Nem sikerült. A tapasztalatlan és ezért túlzottan is engedékeny magyar kormánynak erőszak alkalmazása nélkül sikerült elkerülni a dolog eszkalációját, és így kitölthette a négyéves ciklusát. Majd 1994-ben győzött az ellen, mert meggyőzték a választókat, hogy a volt állampárti MSZP–SZDSZ-kormányt engedjék újra hatalomhoz jutni, annak minden hosszú távú következményével.
Kiváltó ok lehetett, de nem a gázáremelés vezetett utcai harcokhoz, emberek sebesüléséhez, halálához Kazahsztánban sem. A világ kilencedik legnagyobb területű országának, ahol ehhez a mérethez képest csupán 18 millió ember él, sokféle ásvány mellett óriási kőolaj- és földgázmezői vannak, ami csupán néhány évtizede derült ki. Az ősidőkben legeltető állattenyésztéssel, majd később elsősorban a mezőgazdasággal foglalkozó országnak ez természetesen új kihívást jelentett, és jócskán felkeltette a fosszilis energiahordozókat birtokló nagyhatalmak érdeklődését. Sok ország fektetett be az elmúlt évtizedekben kazah földön, kialakítva egy prosperáló gazdaságot, ami viszont erősen megosztotta a társadalmat.
Ebből egyenesen következett, hogy a napokban kialakult válság miatt több külföldi hatalom próbált beavatkozni az általa helyesnek tartott megoldás érdekében. A türk hagyományhoz és közösséghez tartozás miatt Törökország mindig igyekszik bábáskodni kazah szövetségese fölött. Ráadásul a lakosság hetven százaléka muszlim vallású, ami nemcsak a törököket orientálja a térség felé, hanem Szaúd-Arábiát is, lévén a kazah muszlimok az iszlám szunnita értékrendjét vallják, amelynek felszentelt központja Szaúd-Arábia. Természetesen azonnal reagált az önmagát a világ urának tituláló Egyesült Államok, amely nemcsak az ásványkincsek kitermelését kívánja megkaparintani, hanem Kazahsztán földrajzi környezete is csábító neki, lévén Oroszországgal és Kínával is közvetlenül határos országról van szó. Milyen izgalmas távlat lenne Washingtonnak, hogy NATO-támaszpontot telepítsen a térségben!
Ennek megelőzése érdekében Kína szavakban, míg Oroszország tettekben azonnal közbelépett egy külső forgatókönyv szerint megtervezett, az ukrán modellhez hasonlatosan elindított politikai puccs megfékezésére. Oroszországot a múlt is kötelezi – legalábbis Moszkvában így gondolják –, hiszen kezdetben a cári birodalom, később a Szovjetunió, majd az úgynevezett FÁK része volt Kazahsztán. Húsz évvel ezelőtt a lakosság negyven százaléka orosz nemzetiségű volt. Az elköltözések miatt mára ez a szám húsz százalékra csökkent, de még így is a második legnagyobb népességnek számít. Nem beszélve arról, hogy a kazah mellett mind a mai napig az orosz nyelv is hivatalos az országban. Ami a „Szabadságot Kazahsztánnak!”, a nemzetközi főáramú médiában szajkózott közfelkiáltást illeti, ez arra vonatkozik, hogy Oroszország, megelőzve az amerikai csapatokat, rendfenntartó erőket küldött Kazahsztánba, részben a káosz eszkalációjának megelőzésére, részben az ott élő jelentős számú – csaknem négymillió fő – orosz ember védelmére.
Ez természetesen teljességgel elfogadhatatlan – mások mellett – a NATO-főtitkár Jens Stoltenbergnek, még akkor is, ha az orosz katonák bevonulásával – az ellenérdekű hatalmak tiltakozása ellenére – az események nyugvópontra értek, elejét véve egy elhúzódó fegyveres konfliktusnak, valamint a félreérthető nemzetközi erőátcsoportosítás lehetőségének. Veszélyes vizek ezek, ahol Kína és Oroszország egyszerre érzi érdekeinek sérelmét. Egy NATO-bázis létrejöttének eshetősége a határaik szomszédságában nyilván mindig ki fog váltani bizonyos nyugtalanságot Pekingben éppúgy, mint Moszkvában. Nem ajánlatos – tartja a mondás – még egy jámbornak tűnő oroszlán bajszát sem ráncigálni, hátha még ráadásul kettő van egyszerre jelen a cirkusz porondján.
Furcsának tűnhet a „cirkusz” kifejezés a világpolitika egykor úriemberek által gyakorolt világában. Mégsem minősíthető másnak ez az ízléstelenül elnagyolt és csak az erőszakban bízó taktika, ahogy népek, nemzetek és földrajzi térségek érdekeivel ellentétes folyamatokat kívánnak bizonyos hatalmak ránk erőltetni. Átlátszó, az eleganciát teljességgel nélkülöző kaptafamegoldások követik egymást. Irak, Afganisztán, Szíria, Líbia, majd Európán belül Ukrajna példái arról szólnak, meg se próbálj szembeszállni az „erővel”, mert nagyon gyorsan a felfordulás élethelyzetében találja magát az ellenálló. Ha netán egy „renitens” ország népének mégis más a véleménye, oda se neki, máris jöhetnek az utcai zavargások, valamiféle egyébként akár valós, mondjuk gázáremelésre épített koncepció szerint. Ne legyen illúziója senkinek, ha bármely országban más történik – eltérő politikai értékrend van napirenden –, mint ami „bizonyos nemzetközi erőtérnek” elfogadható, mondjuk idén tavasszal a Duna–Tisza vidékén, habozás nélkül élnek a provokáció eszközével, hogy „kijózanítsák” az eltévedt szavazókat.
Felmerül hát a kérdés: törvényszerű-e, hogy így legyen, és ne lehessen megállítani a politikai illúziót teljességgel nélkülöző folyamatot? Úgy tűnik, jelenleg képtelenség rövid távon leszámolni, illetve felszámolni a háttérhatalom értékérvényesítő képességét, valamint nehéz küzdeni az operatív megoldásokkal szemben. Ezért fordulhat elő, hogy például az egyik magyarországi kereskedelmi rádió adásában egy politikai tanácsadóként működő, egyébiránt magyar állampolgár azért fohászkodott, hogy a CIA – az amerikai hírszerzés – avatkozzon be a magyar választási kampányba az ellenzéki pártok oldalán. Arcizma sem rándult arról beszélni, hogy az Orbán-kormány leváltására bármilyen eszköz megengedett, hisz a nemzetközi politikai közösség bizonyos erőtereinek ez a legfőbb óhaja.
Magam elé képzeltem a CIA illetékeseinek elképedését eme ordenáré dekonspirációt hallva, mert az operatív élet nemcsak politikai érdekektől vezérelt, hanem mégiscsak a józan megfontolás mentén történik. Ami aztán még döbbenetesebb körülményként értékelhető még a CIA-központban is, hogy a hazaárulásnak minősíthető nyilatkozata után az illetőt senki – a témában illetékes – sem várta a stúdió kijáratánál.
A szerző titkosszolgálati szakértő
Borítókép: a kazahsztáni kormányzó párt, a Nur Otan (Haza Pártja) megrongált épülete (Fotó: MTI/AP/NUR.KZ/Vlagyimir Tretyjakov)
