időjárás 17°C Gellért , Mercédesz 2022. szeptember 24.
logo

A gazdaságpolitika sikerei önmagukért beszélnek

Botos Katalin
2022.02.16. 09:00 2022.02.16. 14:55
A gazdaságpolitika sikerei önmagukért beszélnek

Ha választásra kerül a sor, jó, ha egy vita arról szól, milyen tényeket tud maga mellett felsorolni az érintett fél. Igaz, a negatívumokra hamarabb akad vevő, ha valósak, ha nem. Már csak ilyen az emberi természet. Mégis, nézzük meg, milyen pozitív állításokat mondhatunk el az elmúlt évtizedekről! Mi mindent láthatunk a statisztika adataiból?

A hosszú statisztikai idősorok mutatják, hogy az elmúlt hat évtizedben – a szocializmust is beleértve! – minden kormány vagy politikai vezetés arra törekedett, hogy a reálbéreket emelje. A Kádár-korszaknak is akkor lett vége, amikor az utolsó két évben már csökkentek a reálbérek. Csurka mondta is: „A kommunizmus megbukott. Miért? Mert nem tudott kenyeret adni az embereknek.” Igaz, az emberek akkor nem tudták, hogy közben a kormányzat adóssághegyet halmozott fel, ami a rendszerváltás bekövetkeztekor súlyos életszínvonal-esést eredményezett. Sajnos a rendszerváltó kormány sem tudta a súlyos devizahiányt egy csapásra megszüntetni. Sőt a KGST-piac összeomlásával a baj csak fokozódott, hiszen ottani követelésein­ket se tudtuk behajtani!

De a következőkben is igaz volt a fenti tétel. A választópolgár a demokráciában is minden négy évben büntette a politikai vezetést, ha nem tudta emelni vagy éppen csökkentette a reálbéreket. 2002-ig nem nőttek a bérek. Addig egymást váltották a kormányzatok. A szociálliberális kormányok éppen ezért igyekeztek is emelni a reálbéreket. De mivel ezt csak az eladósodás fokozódása mellett tudták megvalósítani – mint a Kádár-korszak idején –, az időszak végére ismét ellehetetlenült a gazdaság. Jött a nemzetközi pénzügyi válság, és az utolsó évben reálbércsökkentés következett be. Meg is bukott az MSZP–SZDSZ-kormány.

A következő tizenkét évben viszont a reálbér – egy év kivételével – folyamatosan emelkedett. Jelentősen nőtt a GDP, tavaly például nem is akármilyen mértékben, 7,1 százalékkal az előző évi adathoz viszonyítva, ez lehetővé tette a béremeléseket. Jelentős béremelkedés ment végbe; bár ebben a munkaerő-elvándorlás is szerepet játszott. Ami a gond, hogy inkább csak a versenyszektorban következett be, másutt lassabban nőttek a bérek. A szükséges deviza ekkor alapvetően nem kölcsönök, hanem főleg termelő tőke formájában jött be. Nem volt ez a folyamat minden áldozat nélküli, hiszen a termelőtőke bevonzása is pénzbe került. Ennek a gazdaságpolitikának az eredményeként azonban a gépipar felzárkózott mint nettó devizatöbblet-termelő ágazat az agrárium mellé, amely mindig az volt. Exportorientált gazdaság lettünk.

Mi volt a privatizációval? A szociálliberális kormányok korábban eladtak, amit lehet, külföldi kézbe; bankokat és az infrastruktúrát is. Ez azért fontos kérdés, mert azokban az 1994 utáni években a vagyonkiárusítás kapcsán nagy arányban az infrastruktúrába jött be a külföldi tőke. Az pedig nem tudja kitermelni a repatriálandó nyereség valutafedezetét, az nyomást gyakorol a magyar forint árfolyamára. A nemzeti-konzervatív kormányok ezzel szemben igyekeztek az infrastruktúrát, a közművagyont visszavásárolni magyar tulajdonba. A bankokban is jelentősen megnövekedett a magyar tulajdon aránya, ami megint csak a banki nyereség országhatáron belül maradását, legalábbis a profitkiáramlás csökkenését jelenti.

De nézzük tovább!

A költségvetési egyensúlyhiány és a fizetésimérleg-problémák miatt a 2002 utáni időszak végén a szociálliberális kormányoknak be kellett hívni az IMF-et, amely kényszerzubbony-politikával szabta meg a mindenkori megszorításokat. Láttuk, bele is buktak. A következő polgári kormány felmondta az IMF-szerződést. Igaz, átmenetileg kénytelen volt a nagy rendszerekből (oktatás-egészségügy) pénzt elvonni, pontosabban: nem odaadni, mert az Európai Unió is ragaszkodott a költségvetési hiány mérsékelten tartásához. Ez komoly gond, s az lesz a jövőben is. De mégis számos szuverén döntést, adópolitikai lépést hozhatott meg az ország az aktuális pénzügyi és gazdaságpolitikájában. Amit az IMF jelenléte esetén aligha tehetett volna meg.

A szociálliberális kormányok csökkentették, illetve megvonták a lakástámogatást 2002 után, és hagyták a lakosságot a devizahitel csapdájába esni. A 2010 utáni kormányzatokra hárult ennek a rendezése, bár nem ők okozták a problémát. De komoly áldozatokat hoztak a megoldás érdekében. És a gyermekes családokat, s azok lakáshoz jutását oly mértékben támogatták, amely példaértékű világméretekben.

A szocialista időkből megörökölt deviza-államadósság külső függést jelentett az országnak, ami, mint láttuk, 2010 előtt igen súlyos lett. A polgári konzervatív kormányok 2010 után viszont mindent megtettek, hogy ha finanszírozni kell az államháztartást, az hazai megtakarításokból, forintban történjék. Jelentős volt ezért a devizaadósságok leépítése az elmúlt évtizedben. Ha most kényszerül devizában kölcsönt felvenni, annak jó oka van: részben a vírusválság miatti visszaesés a korlátozások miatt érintett devizakitermelő ágazatoknál – turizmus, vendéglátás –, részben bizonyos EU-s lépésekre való felkészülés miatt.

Összegezhetjük: a nemzetközi gazdasági és politikai körülmények viharai között hajózva ezek olyan tények, amelyek egy hosszú távú stratégia megvalósítását mutatják. Alapos megfontolás után ez bizonyosan további támogatást érdemel.

A szerző közgazdász, professor emerita

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Kurucz Árpád)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.