2019-ben a Cselekvés Alapítvány orvos és egészségügyi csapata szétválasztotta a bangladesi sziámi ikreket. Ez a tény. És ez egy külföldön megvalósított magyar csoda marad mindörökre. Akkor is, ha egyesek akárhogy, akármilyen érdekből szeretnék lejáratni a magyar csapat önzetlen és kreatív tudományos teljesítményét. És legyen világos: ezt a csodát semmilyen érdekből nem lenne szabad lejáratni. De leginkább nem lenne szabad állandóan és szemforgató módon Jézus Krisztusra hivatkozva ezt tenni. És hazudozni.

Mindjárt az elején tegyük fel a kérdést: vajon mi vezethetett ahhoz, hogy két hasonló értékrendű ember, két évtizedes baráti és szakmai kapcsolat után, ország-világ előtt szembekerüljön egymással? Mi vezethetett ahhoz, hogy egy vitathatatlan orvosi bravúrt véghez vivő csapat egymásnak ellentmondó állításokat fogalmazzon meg a médiában, majd elképesztően erős jelzőkkel és súlyos kritikákkal illesse egymást? Bár ez a megfogalmazás erősen szépíti a valóságot. A valóság ugyanis az, hogy a Jézus Krisztusra hivatkozó orvos próbálja meg állandóan lejáratni a kollégáját, illeti erős jelzőkkel, és hazudik állandóan, igazi farizeusként.

Az is természetes, hogy egy újságírónak felkelti az érdeklődését a téma. És azoknak is felkeltette, akik csak szeretik újságírónak hívni magukat. Ám a valódi oknyomozás luxus, amit már csak kevesen engedhetnek meg maguknak. És ők is hajlamosak a teljesség igénye nélkül, innen-onnan összeszedni egy-egy információmorzsát, hogy a nekik (vagy a munkáltatójuknak) tetsző tálalásban a nyilvánosság elé tárják a „teljes igazságot”. Pedig ennek a munkának óriási a felelőssége. Csupán azért említem meg mindezt, mert ennek a jelenségnek nagyon sok köze van a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó magyar orvosok csapatában kialakult konfliktushoz, és ahhoz, hogy a konfliktus képes volt ennyire eszkalálódni. Mert mindenki megírta belőle azt a két négyzetcentimétert, amire éppen rálátott. Közben pedig az emberek nem értették, mi is történt, történik valójában. Miért kell erről még mindig írni és beszélni, amikor más nemzetek orvosai, akik ugyancsak sziámi ikreket választottak szét, elvégezték az emberfeletti munkát, aztán hazamentek, és nem veszekedtek utána a nyilvánosság előtt évekig? Ki és miért adott teret egy műbalhénak? Ki és miért nem adott teret a történet valódi mélységeinek? Ki volt az (kik voltak azok), aki (akik) farizeus módon belerondítottak ebbe a magyar csodába, hogy mára ne maradjon belőle semmi más, csak a szokásos hazai sárdobálás? Persze Jézus Krisztus nevében…

Az orvosi szakmáról mást gondolnánk. Egyfajta magasztosságot. Mégiscsak életeket mentenek! Ezért különösen fájdalmas látni, hogy egy olyan elképesztő összefogás, évekig tartó közös munka után olyan végeláthatatlan adok-kapok, „botrány” tör ki orvosok között, ami rendszeresen újabb fordulatokkal örvendezteti meg a bulvársajtót. Mint egy Zs kategóriás venezuelai szappanopera. Csak ez éppen magyar és bangladesi produkció (némi egyéb) ráhatással.

Szóval egyfelől adott Csókay András, a magyar orvoslás egyik legvitatottabb képviselője, az orvosi körökben sokak által megkérdőjelezett, de a sziámi ikrek kapcsán híressé lett idegsebész, aki rengeteget szerepel a médiában. Nálam is volt vendég a műsoromban, kitűnő beszélgetőpartnernek bizonyult. És a vele kapcsolatos összes dilemmám lényegtelen, mert nagyságrendekkel fontosabb, hogy továbbra is sokan tudnak azonosulni azzal, amit ő mond, hiszen minden állítását Jézus Krisztussal támasztja alá. Zseniális retorika, csak az vele a baj, hogy nem sok teret enged a logikus érvelésnek, ami néha azért nem ártana. Például akkor, ha emberek között kitör egy vita.

Másfelől adott a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért alapítvány, ami nagyon kicsi, de legalább közhasznú, vagyis minden fillérrel kénytelen transzparens módon elszámolni. De mivel két orvos alapította húsz évvel ezelőtt, és az „egészségügyi minőségjavító tevékenység” Magyarországon nem egy költséges dolog, mert nem sok mindent csinálhatnak egészségügyi és szociális intézményeknek gyűjtött adományok kiosztásán és előadások tartásán kívül, ezért soha nem is volt említésre méltó költségvetése. Most sincs, és a fejüknél összenőtt bangladesi sziámi ikrek szétválasztását a nemzetközi szakirodalomból ismert összegek töredékéért oldották meg. A korábbi, bangladesi plasztikai sebészeti missziókat pedig lényegében saját zsebből finanszírozták az orvosok. A hivatalos papírok szerint ennek az alapítványnak Pataki Gergely (a plasztikai sebészeti missziókat vezető orvos) a jogi alapítója, Csókay András pedig az első elnöke, aki 2018-ban – vagyis az ikrek végső szétválasztása előtti évben – lemondott az elnöki pozíciójáról. Arra hivatkozott, hogy nem szeretne már semmilyen tisztséget betölteni semmiféle alapítványnál, mert inkább az „evangelizációra” összpontosítana. 

Ez egy rendkívül nemes cél. Még nemesebb lett volna, ha Csókay doktor nem tűnik fel néhány hónapon belül egy másik – nem közhasznú, tehát nem transzparens költségvetésű – orvosi alapítvány nagyköveteként, aminek az a Fodor Réka a hivatalos tisztséget be nem töltő „frontembere”, akinek a férje, Greguss Sándor világgá kürtölte a bangladesi sziámi ikrek végső szétválasztó műtétjének kezdetén, hogy „Dr. Csókay András Bangladesben ezekben a percekben kezdi a két sziámi iker kislány szétválasztását”. A két óra alatt 648 megosztást generáló Facebook-bejegyzéshez csatolt egy képet is Csókay doktorról, egy másikat Csókay doktorról és a lányáról, illetve egy harmadikat magukról az ikrekről. Utóbbi fotót az ikrekre vigyázó nővér készítette a telefonjával, és a missziós csapat belső kommunikációs csatornájaként szolgáló Viber-csoportban osztotta meg kizárólag a csapattagokkal. Ezt a képet tehát valaki „kiadta” a kívülálló Gregussnak. Mint ahogy magát az információt is, mert az egész műtétsorozat szervezésével és kivitelezésével megbízott alapítvány – Csókayval egyetértésben, az ő kérésével is egybehangzóan – titokban tartotta a végső szétválasztó műtét pontos időpontját. Az alapítvány el akarta kerülni a túlzott médiaérdeklődést a legkritikusabb órákban, a legalább egynaposra tervezett agy- és koponyaszétválasztó operáció alatt. Ők akkor akartak kommunikálni az egészről, amikor már egyértelmű az ikrek állapota, akár napok vagy hetek múlva. Csókay is ezt szorgalmazta szóban és írásban is, e-mailek útján. Hogy a csapat erről egyáltalán ne kommunikáljon. 

Valaki mégis kiadta az információt a fotókkal együtt a magát íróként aposztrofáló (de interneten fellelhető bibliográfiával nem rendelkező) Gregussnak, és nem is kellett találgatni, hogy kicsoda: Csókay András azonnal beismerte, hogy ő volt az. A titoktartásra felesküdött csapat meg csak nézett, hogy most akkor mi van!? Az önkéntesként szerződött csapat tagjai közül pedig sokan valószínűleg nem mernének felszólalni Jézus Krisztus ellen. Én sem tenném. De itt nem a Messiásról van szó sajnos. Mert akkor nem is lenne balhé. Ám Csókay érvelése szerint ez „imafelhívás” volt, ami korlátlan híradásra és nyilatkozattételre jogosítja fel őt az üggyel kapcsolatban, és amikor a saját kollégái, a vele egy műtőasztalnál dolgozó orvosok jelezték, hogy nem illik az intenzív osztályról percről percre élőben közvetíteni két kisgyermek állapotát, félig meztelen képeket közölni róluk meg végképp nem, akkor ezek a kollégák – missziós harcostársak! – idegsebészünktől megkapták, hogy hitetlen kutyák. Rosszabb esetben ők voltak a „sátán”. Az erről szóló írásos üzenetek a szürrealitás határát súrolják.

Bármi és bárki felülírható, ha „Isten felkent szolgája” az ember? Vagy legalábbis annak képzeli magát?

És vajon ki volt az, aki szintén ott állt, annál a műtőasztalnál? Ki volt az, aki egy baráti ajánlás nyomán örömmel jelentkezett önkéntesnek, hogy megörökítse az ikrek szétválasztásának történetét, és egy baráti ajánlás nyomán el is nyerte az orvosok bizalmát? Ki volt az, akinek meg se nézték az önéletrajzát, az előéletét, csak szeretettel befogadták a csapatba? Segítek: Szász János filmrendező volt ez az ember, akinek pont annyi keresnivalója van egy normális értékrendű magyar orvos- és egészségügyi csapatban, mint ekének a bálteremben. Szász erősen hungarofób szólamokat hangoztató rendező, aki 2013-ban a német médiának úgy nyilatkozott, hogy szerinte Magyarországon fasiszták masíroznak az utcákon. Része a régi SZFE-s bandának, bár azok a barátai most furcsán néznek rá, késői kilépése és Csókayval való kapcsolata (barátsága?) miatt. Miképpen mi ugyanígy nézünk Csókayra ezért, sajnos...

Szász készített remek filmeket, de mostanában leginkább botrányairól híres, és furcsamód arról, hogy nem csinált meg egy filmet. Meg egy másikat sem. Ez utóbbit azért, mert a történet szereplőinek elegük lett belőle. És a rendező nem hazudtolta meg magát. Kiküldték az ajtón, visszamászott az ablakon.

De nézzük az elejéről: Pataki és Csókay azt a Szász Jánost bízta meg a munkájuk megörökítésével, akinek a nevéhez fűződik a félbemaradt Hunyadi-film, amiből azért nem lett semmi (szerencsére), mert a forgatókönyvben héber tüzérek és roma pattantyúsok szerepeltek, mindez egy kis homoerotikával fűszerezve. Ez a Szász János tehát odaállt az orvosok elé, és tanúk előtt többször is elmondta nekik, hogy „bármiben segítek, minden az alapítványé, amit felveszek, csak a fiam is hadd legyen ott Bangladesben”. Mármint egy akkor tizennégy éves fiú, egy agy- és koponyaszétválasztó műtéten, az apja teljes körű szülői kontrollja és felelősségvállalása mellett. Merthogy „érdeklődik az orvoslás iránt”. Az alapítvány orvosi dokumentációt kért, mert ez volt a fontos: hogy készüljenek megfelelő képek és videók arról, amit csinálnak, és fel lehessen azokat használni a folytatódó műtétsorozat további tervezéséhez, meg a szakmát előre vivő tudományos publikációkhoz. Szász erre rábólintott. 

Tanúk előtt elfogadta, nem biztos, hogy ebből az egészből film készül majd, mert nem ez a legfontosabb, de ha mégis, akkor – mivel orvosi esetről és más kultúrához tartozó gyerekekről van szó – az alapítvánnyal teljes egyetértésben, a nyersanyagok és az elkészült film fölötti jogokat közösen gyakorolva fog ez megvalósulni. Az elkészült nyersanyagokat (az orvosi dokumentációt) pedig mindig 72 órán belül eljuttatja az orvosoknak. A munkálatokat a hivatalos dokumentáció szerint Pataki koordinálta, ő vezette a végleges szétválasztást előkésztő hét hónapos plasztikai sebészeti szakasz több mint 40 beavatkozását. Minden jel és nyilatkozat arra mutat, hogy ő vezette a plasztikai sebészeti és idegsebészeti szakaszokat tartalmazó végleges szétválasztást is, ő szervezte össze a csapatot, ő képviselte a bangladesiek előtt a magyarokat és ő kérte fel Csókayt 2017-ben a műtétsorozatban való részvételre, mint ahogy 2019-ben Szászt is (annak ellenére, hogy Csókay írásban is jelezte az aggályait, amiért egy nem „keresztény filmes” száll be a projektbe).

De nemcsak neki fájt a feje, amikor Szász nem akarta átadni a magyarországi plasztikai sebészeti szakasz alatt készült felvételeket – amelyek amúgy Pataki és a plasztikai sebészeti csapat végső szétválasztó műtétet előkészítő munkájáról készültek, mert akkor hét hónapig csak ők dolgoztak.

Nemcsak a megígért felvételek nem érkeztek meg a számos itteni beavatkozáson a saját telefonjával és az operatőrével is filmező Szásztól, hanem az aláírt szerződés sem. Az általa később nonszensznek és nem létezőnek minősített első megállapodás írásos változatára annyit válaszolt, hogy tartalmazza a megbeszélteket, s bár több pont „számára nem világos”, de „mindenképpen megoldást” ígért, mondván a további az ügyvédek dolga. A felek közötti levélváltásból látszik, hogy Szász stratégiailag addig tolta a szerződés aláírásának időpontját, mígnem eljött a kiutazás napja. 

Anélkül indult el tehát az orvosokkal Bangladesbe, a végső szétválasztó műtétre, hogy aláírta volna azt, amit hónapokkal korábban szóban megígért. Egyedül egy titoktartási nyilatkozatot írt alá – amit minden csapattag és a segítő is aláírt –, miszerint minden adatot bizalmasan kezel, harmadik személynek, illetve nyilvánosságnak nem ad ki, és nem jelentet meg semmiféle információt vagy szerzői jog alá eső alkotást a műtétsorozattal kapcsolatban. Az orvosok egyébként állták a szavukat: az alapítvány jóvoltából Szász János a fiával és az operatőrével együtt kosztot és kvártélyt kapott a dakkai katonai kórházban, névre szóló műtősruhával, az ottani szigorú szabályok mellett igen nagy kiváltságnak minősülő állandó belépési és filmezési engedéllyel. Ilyet előtte még soha egyetlen civil sem kapott.

Szász a titoktartási kötelezettség vállalása ellenére 2019 nyarán, a műtét után közvetlenül, intim képeket juttatott ki illetéktelen személyeknek, köztük SZFE-s ismerőseinek.  Pataki ezt egy igen erélyes levélben szóvá tette, és tájékoztatta Szászt a bizalomvesztésről.

Szász ezután sem 2019-ben, sem 2020-ban nem adta át a kért felvételeket az alapítvány által szervezet műtétről, annak megegyezési kísérleteit elutasította, helyette leveleivel szította a tüzet az idegsebész és a plasztikai sebész közt.

2020 nyarán, Szász János fia közzétett egy képet az Instagramon, amelyen az látszik, hogy valaki műtősruhában, létrán állva, éppen kiszerel valamit egy álmennyezet alól, miközben egy Toldy gimnáziumos pólóban háttal álló, szemüveges alak áll előtte (Szász János fia a Toldy gimnáziumba járt akkor, és mind az alkata, mind a hajviselete megegyezett a képen háttal látható figuráéval). Szász János fia tehát nyilvánosan, fényképpel illusztrálva vallotta be, hogy ők eltulajdonítottak egy adathordozót a dakkai katonai kórházból. És mivel ez – „a törvényi tényállási elemek fennállása mellett” – bűncselekmény is lehet, nyilván felkeltette a rendőrség érdeklődését is. Az adathordozó egyébként az ikrek műtétjének a kórház saját, belső kamerarendszerével rögzített verzióját tartalmazta, amire nem tudni, miért volt szüksége a személyesen jelenlévő, több eszközzel is kamerázó Szásznak. 

Minden kellett neki egy, az alapítvány megkerülésével készülő filmhez? Sok pénzt látott benne?  Nem tudhatjuk. De tény, hogy Szász a mai napig nem adta át a Magyarországon forgatott felvételeket az alapítványnak, viszont az ikrek esetéről összevágott kisfilmmel produkciós cégeknél házalt, hogy forrást szerezzen egy „egész estés mozihoz”, amivel filmfesztiválokra járhat. A meghívóinak, az ikrek szüleinek meg sem mutatta a filmet, erre a magánakcióra bizonyára készülhetett. Mérnökien legyártott újabb és újabb ellenségképek, sebészi pontosságú gyűlöletkampányok, „professzornak” öltözött influenszerek előadásában (az idézőjel azért van, mert a Szásszal szinte ikerpárrá váló Csókay valójában soha nem kapott professzori címet).

(Folytatjuk)

Borítókép: Szász János (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)