Na ugye. De ha már itt tartunk, a berlini olimpiánál, olvassuk el ezt is: „Ezeknek a színes bőrű sportolóknak az olimpia különleges lehetőséget jelentett. Az 1930-as évek Amerikájában a feketéknek az élet legtöbb területén diszkriminációval kellett szembesülniük. Az úgynevezett Jim Crow-törvények, amelyeket a fehérek a feketék jogfosztása és szegregálása érdekében alkottak meg, eltiltották az afro­amerikaiakat számos munkától, illetve megtiltották számukra a belépést többek között olyan nyilvános helyekre, mint például az éttermek, a szállodák. Különösen délen a feketék a rasszista indíttatású erőszaktól való félelemben éltek. Az Egyesült Államok fegyveres erői még a II. világháború idején is szegregáltak voltak.”

Hát igen. „Persze, Amerikában meg verik a négereket, haha!” – ez volt az 1980-as, ­90-es években a liberális kánon legfőbb mondata, amely az Egyesült Államokat érő bármilyen kritikára volt kitalálva kötelező válaszként, azt érzékeltetve, hogy az Egyesült Államokban minden rendben van, és mindennemű kritika csupán a szovjet rendszer ostobasága.

„Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a bőröndöket valószínűleg akkor lopták el, amikor jöttem Oberleutnant úrnak jelenteni, hogy a bőröndökkel minden rendben van!” Így. Svejk tud mindent.

„Amerikában verik a feketéket!” – ez korunk liberális kánonjának legfőbb mondata, amely az Egyesült Államokból kiinduló „cancel culture”, az eltörlés kultúrája jelszava és hívószava is egyben, ebből fejlesztették tovább a Black lives matter! ellentmondást nem tűrő „feka nácizmusát”, hogy farizeus Tartuffe-ként ezen morális védőbástya mögé húzódva köphessék le, alázhassák meg a fehéreket, miközben végképp eltörlik a múltat.

Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház fölöttébb liberális, mondjuk inkább úgy, szabadelvű és nem sátánista igazgatója így fogalmazott a minap: „Most megint hasonló korban élünk, a cancel culture mozgalom rendkívül hasonlít a Ceausescu- vagy a Mao-rendszer kulturális forradalmára. A múlt, a hagyományok, a teljes kulturális emlékezet eltörlése a cél.”

Látják? Tompa feltehetőleg azért hagyta ott amerikai egyetemi katedráját, mert nem bírta elviselni a cancel culture-t, a liberális sátánisták szellemi terrorját, a csatorna­szenny utcára löccsenését, amelyet önfeledten ünnepelni kell.

Látják? Egy igazi szabadelvű bizony normális, tűpontosan látja a valóságot, s arra is képes, hogy a látottakat hitelesen és pontosan megfogalmazza. Lehetne ez az arkhimédészi pont, ahol lábunkat megvetve kifordítjuk sarkából a világot?

„A múlt, a hagyományok, a teljes kulturális emlékezet eltörlése a cél.” Az. De valamit oda kell rakni a múlt, a hagyományok, a teljes kulturális emlékezet helyére. Kell valamit találni ott, ahol Shakespeare elől „safe space”-be kell menekülni, ahol betiltatik Mark ­Twain, s ahol a teljes európai klasszikus zene üldözendő, mivel fehér férfiak szerezték.

Meg is találták az új ikont. George Floyd a neve. Egy drogos, ocsmány, teljesen felesleges létezésű bűnöző, aki úgy rabolt ki terhes nőket, hogy pisztolyt nyomott a hasukhoz.

Hogy is fogalmaz Marsellus Wallace a Ponyvaregényben? „Idehívok egy pár keményen bepipázott niggert, hogy dolgozzák meg itt ezt a hédert! Feszítővassal, hegesztőpisztollyal! Hallod, mit beszélek, bunkófiú?!”

Na, hát ezekből a „keményen bepipázott niggerekből” volt az egyik George Floyd. Aztán egy rendőr, igazoltatás közben, mivel Floyd ellenállt, rátérdelt a nyakára. Így térdelnek a rendőrök a delikvensek nyakán emberemlékezet óta. Amerikában, Európában, Nauruban, mindenütt. Legutóbb talán Németországban térdeltek így a nyakakra rendőrök, „szélsőjobboldali” tüntetők nyakára, van róla fotó is.

Viszont Floyd megfulladt, míg a nyakán térdeltek. Megfulladt vagy megállt a szíve, mert nem bírta tovább a drogcunamit, tök mindegy. A lényeg, hogy a világ egy icipicit jobb hely lett, mióta George Floyd nincsen benne. A „számító fekete életeknek” is jobb így. Ellenben a számító, farizeus sátánisták megérezték ebben a sajnálatos ügyben a mélységes mély szimbólumot, és ráültek a semmi és a szenny hullámára. És csináltak George Floyd­ból „nemzeti hőst”, szimbólumot, ikont, áldozatot, állítanak neki szobrokat, ráépítették a Black lives matter mozgalmat, a polgárháború szélére sodorták az Egyesült Államokat, és rávették a világot és leginkább a világ sportolóit, hogy mostantól ereszkedjenek féltérdre, ennek a nyomorult senkinek az emlékére.

„Mélységes mély a múltnak kútja” – vallotta Thomas Mann.

„Mélységes mély a szimbólumok és az aljamédia kútja” – vallják a sátánista liberálisok.

És tényleg. Olyan mély az ő kútjuk, mint a fekete gettók járdaszegélyein összegyűlt húgyfolt. És a fekete gettók szerencsétlenjei tényleg megérdemelnék a valódi segítséget, a Black lives matter meg a féltérdre ereszkedés ocsmány hazugsága helyett. De valódi segítséget nem kapnak. Mert akik segíthetnének, nem érnek rá. Ugyanis éppen az űrbe akarnak kirándulni, meg az LMBTQ bűzlő homokozójában játszanak jóemberesdit. Meg istenkéset. Nem érnek rá, mert éppen zárójelbe teszik mind a természeti, mind az isteni törvényeket, vörös szőnyegeken vonulgatnak, minden mentes vegán lattét szívogatnak környezetbarát papundekli szívószálon, majd elszaladnak tüntetni, hogy hirdessünk embargót minden orosz energiahordozóra, hadd pöfögjön át az óceánon a csövön érkező orosz olaj meg gáz helyett jóféle amerikai palagáz, ötször annyiért, óránként százezer (!) liter gázolajat elfüstölve, mert a környezetvédelem minden előtt, ugye, nem kell annyi húst zabálni, már engedélyezett a lisztkukac mint fincsi új élelmiszer, reggelire falat csimasz, ettől leszünk mozgékonyak.

Egyszerre éljük Madáchunk római, londoni és falanszterszínét, miközben hangosan riogatunk az eszkimó színnel, csak Ádámnak nem jut eszébe az a vég, amit feledni kellene, Éva pedig nem érzi anyának magát. Ellenben Lucifer elmegy Davosba, és a háború mellett prédikál.

Nem volt még ennél törpébb kor az emberiség történelmében. Törpe kor a pillanat börtönébe zárva.

S nemcsak a palagáz pöfög át az óceánon, hanem a sátánisták ideológiája is. A cancel culture meg a térdeplés.

Ezekben az angolok és a németek járnak élen. Más-más okból.

Lássuk!

Puzsér így fogalmazott:

„Bőven van mit feldolgoznunk, mert iszonyatosabbak a bűneink és gyötrelmesebbek a bűnhődéseink, mint akárkinek az Egyesült Államok operett-történelmének akármelyik pillanatában.”

Igen, az Egyesült Államok és a Nyugat nagyon szereti ezzel megnyugtatni önmagát, de azért én vitatkoznék a tétel igazságáról.

A Nyugat attól lett nagy és gazdag, hogy nyugatról kelet felé haladva egy-egy országa leigázta az ismert világ egy (kisebb vagy nagyobb) részét, gyarmatosította, népirtást hajtott végre, brutálisan kirabolta az ott élőket, megpróbálta felszámolni vagy sikeresen fel is számolta kultúrájukat, majd egy magatehetetlen roncstársadalmat maga mögött hagyva távozott.

Kezdték a portugálok, folytatták a spanyolok, jöttek a derék hollandok, a belgák, a franciák, majd befutottak az angolok, és létrehozták azt a birodalmat, amelyben „soha nem megy le a nap”, és Henry John Temple Palmerston megfogalmazta a rájuk jellemző tökéletes igazságot: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.”

Mennyire aljas. Mennyire ocsmány. És mennyire igaz.

Mindez pedig mit sem von le a hatalmas angol (brit) kultúra teljesítményéből, Shakes­peare-től Byronon át mondjuk Galsworthy-ig, Chestertonig vagy Huxley-ig. (A cancel culture pedig többek között azért olyan nagyszerű találmány, mert éppen őket akarja eltüntetni a világból, a kollektív emlékezetből. A retek bunkó prolik, akik amúgy sem olvasnának soha Shakespeare-t vagy Byront. Korunk hősei, a hópihe, transzgender, „safe space” lakók azt gondolják, éppen Shakespeare és Byron a jó alany, hogy megtorolják a múlt ­bűneit. Mert ők biztos nem ütnek vissza.)

Ám Shakespeare-től és Huxley-tól függetlenül a Brit Birodalom állt ott minden szörnyűség mögött. India gyarmatosításánál, a szipojlázadás leverésénél és az iszonyatos megtorlásoknál, a kiprovokált ópiumháborúknál, amelynek során sikerült Kínát is félgyarmati sorba taszítani, kínaiak milliót az ópiumbarlangok lakóivá tenni, a búr háborúknál, lent, Afrika déli csücskén, ahol a holland telepesek lázadtak fel a britek ellen, és a britek akkor találták fel a koncentrációs tábort, aztán ezt megismételték Észak-Amerikában is, az „amerikai” lázadók ellen, csak előtte együttes erővel kiirtották az őslakos indiánokat, s szót se ejtsünk Ausztrália őslakóiról. S persze nem kell ilyen messzire, ennyire egzotikus vidékekre kalandoznunk, elég, ha bekukkantunk Dublinba a húsvéti felkelés idején, amikor Marlboro tábornok megmérgesedett, hogy az ír lázadók nem hajlandók kijönni a rommá lőtt postapalotából megadni magukat, úgyhogy parancsot adott, fordítsák meg az ágyúkat, s kezdjék el lőni a posta körüli polgárházakat, mert ha az írek látják, hogy gyerekeik, asszonyaik és véneik halnak meg, majd csak kijönnek.

És igaza lett. Kijöttek. S a Brit Birodalom tisztjei mindig nagyon elegánsan, pontban ötkor teáztak közben.

Brit Kelet-indiai Társaság, Holland Kelet-indiai Társaság, a história legundorítóbb képződményei.

S persze el ne feledkezzünk a „dicső” portugál és spanyol gyarmatosítókról, Pizzaróról s a többiről, a belgákról, a Belga-Kongóban hátrahagyott több mint egymillió levágott kezű feketéről, a franciák „dicsőségéről” Észak-Afrikában – soha ne feledkezzünk meg az elpusztított, eltüntetett kultúrákról és népekről, a hátrahagyott hullahegyekről, a feneketlen gonoszságról és becstelenségről, soha ne felejtsük el, hogy mindeközben a dicső angolok és franciák azzal is foglalkoztak, hogy Közép-Európa egyetlen számottevő birodalma, az Osztrák–Magyar Monarchia semmiképpen se maradhasson egyben, úgyhogy szét is verték, s csak úgy mellékesen tartották félgyarmati, félperifériás sorban az itt élő népeket is, soha ne felejtsük el, hogy míg a dicső angolok az ópiumháborúikat vívták, mi a reformkor lázában égtünk, majd ’48-as törvényeket hoztunk, szabadságharcot vívtunk, majd ismét leverték a szabadságharcunkat, kiegyeztünk, és elindultunk a modern nemzetté válás útján. Ezalatt a dicső angolok ópiumot szállítottak Indiából Kínába, és amikor Kína ezt meg akarta tiltani, akkor halomra lőtték a kínaiakat, majd elképzelhetetlen profitot realizáltak abból, hogy az ópiumbarlangokban nyomorult kínaiak milliói szívták el az agyukat.

Aztán, amikor a németekre került volna a sor, hogy leigázzák a világot, már nem maradt leigáznivaló. Úgyhogy jött két világháború, jött a német nácizmus, s ennek nyomán jött a máig tartó német lelkiismeret-furdalás és önsorsrontás.

És persze most ezek a dicső nemzetek még mindig előszeretettel magyarázzák el nekünk, a kínaiaknak, az indiaiaknak, a dél-amerikaiak­nak, a közép-európaiaknak, az oroszoknak, hogy mi is a szabadság és a demokrácia, kioktatnak, vádolnak, okoskodnak, pofátlankodnak, arcunkba lihegnek, fenyegetnek, vádlón mutogatnak, hülyeségeket és aljasságokat pofáznak és üvöltöznek, és mindennek ma sincs más oka, mint a piac, a profit, a félperifériás státus fenntartása és az az elviselhetetlen, kibírhatatlan, idegesítő, vérlázító, tenyérbemászó felsőbbrendűségi érzésük, amitől ökölbe szorul a kéz.

Ja! És persze letérdelnek. Mindig és mindenhol. Mintha azzal bármi el lenne intézve. Ennél a térdelésnél röhejesebb, farizeusabb, képmutatóbb ócskaság alig-alig akad manapság, pedig a Nyugat ma már csak ezekből tud teljesítményt felmutatni.

És amikor a romlatlan lelkű magyar gyerekek tűpontosan megérzik ezt a hamisságot, és kifütyülik a térdeplő hülyéket és farizeusokat, akkor lerasszistázzák őket.

De semmi baj. Így, térden állva csúsztok-másztok a semmibe, a pusztulásba, saját lelkiismeretetek démonai által hajtva, de semmit sem tanulva és semmit sem felejtve, beleájulva a pótcselekvésbe, elpuhulva, elhülyülve, beteg, torz, ocsmány ideológiák foglyaiként.

Ez lett belőletek. Ti már nem vagytok más, mint a Monty Python nagy találmánya, a Hülye Járások Minisztériuma. Most éppen a térden járást gyakoroljátok. És ez az utolsó gyakorlat. Nem megyünk veletek. Nem is sajnálunk. Megérdemlitek.

(Folytatjuk)

Borítókép: Illusztráció. A Black lives matter (Fekete életek számítanak) mozgalom támogatói tüntetnek Glasgowban 2020. június 20-án. (Fotó: MTI/EPA/Robert Perry)

A cikksorozat első része IDE kattintva olvasható.