A megélhetési válság pusztítása és az emberek elégedetlenségének növekedése különösen jól látható a nyugati mintaállamokban. A svájci hatóságok szerint fel kell készülni olyan helyzet kialakulására, amikor az ATM-ek és a bankkártyák egyszer csak nem működnek, így a pénzfelvétel, a vásárlás vagy éppen a tankolás korlátok közé szorul, a közvilágítás már nem biztosított, az otthonokban és a közintézményekben hideg van, az emberek pedig fosztogatni kezdenek. 

A német hatóságok szerint pedig nemcsak tömegtüntetéseket, de akár terrorcselekményeket is kiválthat a német megélhetési válság. Szemléletes, hogy a Német Takarékpénztárak Szövetsége szerint a háztartások akár hatvan százaléka kényszerülhet arra, hogy teljes jövedelmét megélhetési kiadásokra költse, de lehet, hogy a teljes jövedelme is kevés lesz erre. 

Ugyanígy aggasztó az a brit jelenség is, hogy a növekvő rezsidíjakat az emberek lassan már egyáltalán nem tudják kifizetni, ezért nemzeti (rezsi)vészhelyzetet hirdettek az országban.

Ilyen kiélezett helyzetben viszont rövid távú, gyors és hatékony megoldásokra van szükség. Az Európai Unió eddig képtelennek bizonyult megfelelő válaszokat adni. Most mintha mégis mindenki észbe kapott volna, és elindult egy ötletbörze, de sajnos megalapozott hatásvizsgálatok nélkül megy a dobálózás.

Újra előkerült, hogy az elektromos áram árát korlátozni vagy önköltség alapúvá kell tenni. Az európai szintű ársapka alkalmazása nem jó ötlet, mert az áram ára országonként eltérő. Egy önköltség alapú árképzés bevezetése ugyanakkor meggondolandó. 

Az áram árát ugyanis ma teljes mértékben és helytelenül a földgáz ára határozza meg – ahogy erre a miniszterelnök is felhívta már a figyelmet majd fél évvel ezelőtt –, miközben az európai áramtermelés csupán harminc százalékát adják gázerőművek. 

A többi atom-, szél-, nap- és vízenergiából származik vagy éppen olajból. Az áram ára ma hatszáz euró/MWh, miközben az atomenergia húsz, a szél harminc, a víz és nap negyven, az olaj pedig hatvan euró/MWh önköltségen termel áramot. Ha tehát az áram árát önköltség plusz tisztességes profitfelár alapon szabályoznánk, a jelenlegi szint akár az ötödére is visszaeshetne, igaz, ezzel sok termelő extraprofitja is eltűnne. Ebben az esetben tehát nem az árat, hanem a marzsot korlátoznák.

A gáz árának európai szintű korlátozása – lényegében a referenciaként használt holland gáztőzsde árainak maximálása – átgondolatlan ötlet, ugyanis könnyen egy indirekt orosz gázembargóhoz vezethet. Az EU a gáz nyolcvan százalékát importálja, főként Oroszországból. Ha az árat korlátozni fogják, Oroszország teljesen elzárhatja a csapokat. A gázárakat tehát csak állami veszteségátvállalás mellett lehet rögzíteni, különben hiány alakul ki.

Nincs új a nap alatt, az ársapkákat és az extraprofitadókat mi, magyarok már nemzeti szinten és célzottan alkalmazzuk. De jó lenne újabb ötleteket is keresni. Abból kell kiindulni, hogy mára az energiaárak gazdasági hatásai sokkal erősebbek, mint a fiskális vagy monetáris politika hatásai. A kormányoknak és a jegybankoknak egyre nagyobb kontrollt kell gyakorolniuk az energiaárak felett.

Az energiatőzsdéken az árak jelenleg rendkívül nagy volatilitás mellett emelkednek, amit súlyosbít, hogy a káoszba a világ spekulánsai is örömmel szállnak be. Segíti őket, hogy ilyen magas árak mellett a likviditás elapadt, és ma már egy kisebb vásárlással vagy eladással is befolyásolni lehet az árakat. Érdemes lenne tehát az energiatőzsdék felügyeletét megerősíteni és így a túlzott spekulá­ciót megakadályozni.

Újabb kezelendő probléma, hogy az energiakereskedelem nem transzparens. Minden országnak saját energiatőzsdéje van, és országonként különböző szervezetek látják el ennek felügyeletét. Ezek az energiatőzsdék ugyan referenciaárként szolgálnak, de az ügyletek nagy része a tőzsdén kívül történik. 

Vannak emellett hosszú távú szerződések Oroszországgal, Norvégiával vagy más gázexportáló országokkal, ezen szerződések tartalma viszont nem nyilvános, a feltételek, az árak országonként eltérők. Ebből is látszik, hogy amíg a pénzügyi piacaink, bankjaink működése sokszor túlszabályozottá vált – főleg a Lehman Brothers csődje után –, az energiapiacokat az alulszabályozottság jellemzi. De valóban mindig egy válság kell ahhoz, hogy a fontosabb piacokat megfelelően szabályozzuk?

Végül foglalkozzunk egy kicsit a monetáris politikával! Egy energiaválságban a monetáris és kamatpolitika hatásfoka nagyon alacsony, miközben az energiaár ma már az egyik legfontosabb eleme a transzmissziónak. Az árak csökkentésével azonban mérsékelhető az infláció és élénkíthető a gazdaság. Emiatt a jegybankokat fel kell ruházni az energiapiac (akár átmeneti) befolyásolásának, az energiaárak intervenciós lehetőségével. 

Brüsszel inkább távolodik, mind közeledik a megoldáshoz. A háborús gazdaság európai szinten alakult ki, de nekünk lokálisan kell ezt a csapdahelyzetet elkerülnünk. Segély helyett munkát, mértéktelen, fogyasztást finanszírozó eladósodás helyett kapacitásmegőrző és -növelő beruházásokat és célzott segítségnyújtást, de legfőképpen a gazdaság „lekapcsolása” helyett az ország működésének biztosítását kell választanunk.

Az energiaháborúban nemcsak a lakosság rezsicsökkentésének fenntartása, hanem az energiaintenzív iparágakban a sérülékeny kis- és középvállalatok támogatása is egyre fontosabbá válik. Ma már sok cég képtelen a fogyasztói árak emelésével kompenzálni az energiaköltségek emelkedését. Egyrészt ekkora áremelést már nem tud végrehajtani a piacon, másrészt ebben az esetben a kereslet visszaesésével is kalkulálnia kell. Nem jön ki a matek. 

A gazdaság, a munkahelyek és a családok védelme érdekében proaktívan segíteni kell az életképes vállalatokon. Egy háborús gazdasági környezetben sem szabad tehát szem elől téveszteni nemzetgazdaságunk legfontosabb pilléreinek védelmét, nem szabad letérni a magyar útról.

A szerző gazdaságfejlesztési miniszter

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)