A történelem során a legtöbb államszervezet igyekezett információt gyűjteni a saját népességének erejéről és teherviselő képességéről. Magyarországon az első népszámlálást az 1780-as években rendezték meg, de az első korszerű és teljes körű, az ország egész területére kiterjedő népszámlálás 1869-ben volt. Azóta 10-11 évenként kerül rá sor, az idén októberben tizenhatodszor, a pandémia miatt egy évvel elhalasztva. A pontosan egy hónap múlva kezdődő országos népszámlálás a magukat kereszténynek/keresztyénnek tartó honfitársaink számára jó alkalom és fontos próbatétel, hogy megvallják hitüket, hovatartozásukat. Bár a vallásra, felekezeti kötődésre vonatkozó kérdés megválaszolása önkéntes, egy Krisztus-hívő ember számára ez erkölcsi kötelesség. Miért? Erre a választ magától Jézustól kapjuk: „Aki vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt” – mondta az apostoloknak.

Ez az Ige azt üzeni, hogy a döntés a személyes sorsunkról a mi kezünkben van. Jézus senkire nem kényszeríti magát; a hozzá való személyes viszonyunk dönt üdvösségünk vagy kárhozatunk felől. Amit a reformátusoknak a Heidelbergi Káté mint hitvallási kalauz legelső kérdés-felelete ilyen szép magyar nyelven fogalmaz meg: „– Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? – Az, hogy mind testestül, mind lelkestül, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia…”

Ennek tudatában egyetlen magyar katolikus, református, evangélikus és más felekezetű keresztény ember sem negligálhatja a népszámlálási kérdőív vallási kérdését. Csakhogy sok olyan ember él hazánkban, aki nem ismeri a hitvallási iratokat, nem olvassa a Bibliát, sőt nem is nagyon jár templomba, mégis keresztény/keresztyén embernek érzi, tartja magát – akár családi hagyományai, emlékei, személyes érdeklődése, vonzódása, akár kulturális értékei, érzékenysége okán. Ezért is indokolt tudatosítani bennük és bátorítani, segíteni őket, hogy egy hónap múlva a kérdőív kitöltésekor ők is vallják meg hovatartozásukat.

Nagy vihart kavart, a múlt héten a Magyar Nemzet is beszámolt róla, hogy a Magyar Ateista Társaság közösségi gyűjtést indított arra a kampánycélra, hogy a népszámláláson a lehető legtöbben vallják magukat ateistának, mert elegük van a „keresztény Magyarország” szólamából, az egyházak és az állam „összefonódásából”. A kampányt azért is tartják fontosnak, mert a 2011-es népszámláláson elért 54,19 százalék után jó esélyt látnak arra, hogy a magukat kereszténynek vallók aránya most 50 százalék alá csökken.

Tény, hogy a 11 évvel ezelőtti népszámláláson a 2001-es mintegy 74 százalékhoz képest sokkal kevesebben jelölték meg, hogy valamelyik keresztény/keresztyén vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzik magukat. A vallási közösséghez nem tartozók aránya viszont tíz év alatt 14,5 százalékról kis mértékben, 18,2 százalékra emelkedett. Ugyanakkor a kérdésre nem válaszolók aránya 10,8-ról jelentősen, 27,2 százalékra nőtt. Ebből természetesen nem indokolt következtetni arra, hogy tíz év alatt húsz százalékponttal csökkent volna a hívők száma, csak valami okból nem tartották fontosnak ezt a kérdést.

Több keresztény politikus és publicista felháborodásának adott hangot az ateisták kampányfelhívása miatt, ami érthető, azonban mint minden civil szervezetnek, így az ateista társaságnak is joga van ahhoz, hogy arra biztassa a nem hívőket, vállalják az identitásukat. A magam részéről azt tartanám fontosabbnak és célszerűbbnek, ha a történelmi egyházak tagjai nem az ateistákkal való vitákra fordítanák az idejük és energiájuk javát, hanem saját híveik és a bizonytalan, „rejtőzködő” szimpatizánsaik megszólítására és bátorítására, hogy a népszámláláson válaszoljanak a vallási identitásukra vonatkozó, nem kötelező kérdésre is. Mert ha a nem válaszolók aránya ismét olyan alacsony lenne, mint húsz éve, akkor eléggé valószínű, hogy a keresztények aránya is hasonló lenne a 2001-es értékhez. Vagyis messze 50 százalék fölötti, ami csattanós válasz volna a vágyvezérelt ateistáknak.

Mégsem igazán a számok számítanak, hanem az, hogy a papíron magukat kereszténynek/keresztyénnek valló magyarok a mindennapi életükben, emberi kapcsolataikban és a társadalmi nyilvánosságban is hitvalló módon szóljanak és cselekedjenek, bátran és okosan adjanak számot hitükről, reménységükről, szeretetükről. Jó lenne, ha eszünkbe és szívünkbe vésnénk, hogy népszámlálás csak tízévente van, de mindennap megszámláltatunk és megméretünk. S nehogy könnyűnek találtassunk!

Borítókép: Szent István király lovas szobra a budai Vár Szentháromság terén (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)