Rossz emlékezetű korszak lenne a főispánoké? Például a XIX. század második fele, amikor mertünk önmagunk lenni, amikor virágzó városokat építettünk, amikor még egy birodalom szerves részének számítottunk? Amikor az emberek tisztelték egymást, betartották az erkölcsi normákat? Nehéz elhinni, hogy ezeket a mondatokat olyanok írják, akik iskolásokat tanítanak. De vajon mire? Nem hiába jegyzi meg egy magányos, bátor gondolkodó ugyanannál a megosztásnál, hogy bezzeg amikor az agyzsugorító genderelméletről, az öncsonkításra buzdító liberális szabadosság fajtáiról és korlátlan lehetőségeiről kell beszélniük ugyanezeknek a tanügyi alkalmazottaknak, nincsenek ennyire felháborodva.
Ezen túlmenően nekem is lenne néhány megjegyzésem annak kapcsán, hogy egyesek szerint a főispáni hivatal rehabilitálása egy rossz emlékezetű korszak kísérletének az újratöltése. Először is vegyük sorra az arisztokrácia és az úri középosztály megszólításait, hiszen a fő téma a rossz emlékezetű szocializmus óta bohócnak tekintett főispán megszólítása. Lássuk!
A pápának a Szentséges Atya! címzés dukál, a királynak, a királynőnek és a királynénak a felséges, a királyi család többi tagjának a fenséges. A bíboros az eminenciás uram, a kormányzó, a hercegprímás és a herceg a főméltóságú. Nagyméltóságú az érsek, az I. osztályú érdemkereszt tulajdonosa, a miniszter, a Magyarországon akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a felsőház, a Kúria és a Legfőbb Állami Számvevőszék elnöke, a tábornoki kar tagja altábornagytól felfelé.
Méltóságos többek között a püspök, a gróf, a báró, a főigazgatók és a főtanácsosok, nagyságos a plébános, az alezredes, az őrnagy és egyéb tanácsosok, nemzetes a Vitézi Rend tagja, főtisztelendő a katolikus pap, főtiszteletű a protestáns püspök, tisztelendő a katolikus káplán, a segédlelkész és a rabbi, nagytiszteletű a református és az evangélikus lelkész, ha parókiája van, tiszteletes a protestáns segédlelkész. Kegyelmes a megszólítása az értelmiséginek, és ami a legjobban tetszik: tekintetes minden kétkezi foglalkozású, önálló munkavégző mesterember és iparos!
Ez lenne a rossz emlékezetű múlt? Összehasonlításként nézzük meg, milyen a fényes, jóságos jelen, amelyben ilyen hozzászólások születnek felnőtt, magukat tanultnak feltüntető emberek „tollából” a nagy nyilvánosság, ország-világ előtt, a közösségi oldalakon (hogy csak az elegánsabbakat idézzem): „Ispán (két röhögő fej) Az… olyat lekevernék neki, hogy taknya folyna…”, „esküszöm meg látom ezt az ispános f…st, egyből a Ludas Matyi jut eszembe” (utána három kakiikon), „ki a lóf…sz ez?”
Majd miután köszönti az egybegyűlteket Szent István királyunk ünnepén a főispán, így szól, tombol a jól nevelt, jóindulatú XXI. századi nép: „még egy ingyenélő a nyakunkon”, „Egyébként a főispán női megfelelője mi? Főisp…na?”, „Jézusom!… Micsoda majmok, ja, nagy az isten állatkertje, és ki volt az a majom, aki nyitva hagyta az állatkert kapuját?”
Azt nem tudjuk, de az biztos, hogy az utóbbi hozzászóló előtt is hét lakatra be kellett volna zárni mindenféle kaput, nehogy másokat is megfertőzzön a stílusával.
De hogy jó példákat is hozzak. Székely András írta be az egyik káromkodászuhatag közé, amit mindenkinek tudnia kellene, aki ma Magyarországon a főispáni tisztségek visszaállításán kacag és pukkadozik, hogy a hajdani Monarchia egyes szláv nyelvű utódállamaiban sok éve ismét a zsupán a megyefőnök, majd tűrve a szidalmakat és az ostorozást, teljes nyugalommal hozzáteszi: mégsem hőbörög senki a módosult tisztségnév miatt.
Tehát tisztelt facebookozó, dúló-fúló, a végletekig elégedetlen kegyelmes pedagógus! Légy megszólításodhoz hű, gyakorolj kegyelmet! Amikor sorra kerül a levélírás protokollja a tanórán, ne azt tessék közvetíteni a diákoknak, hogy a főispán episztolájára a Tisztelt Főispán Úr! vagy a Tekintetes Nemzetes Főispán Uram! kívánkozik, mert ez így tényleg nagyon nem lesz jó. Legyen szíves elfelejteni az elvtársazást is, bár ez kegyelmednek lehet, hogy nem lesz könnyű.
Ha elvégzem a felsoroltak összegzését, már csak azt nem értem, ha a tisztelt pedagógus sem tudja, hogyan szólítjuk meg hivatalos levélben a főispánt, akkor miért tanítja ezt a tárgyat? Egyáltalán mit tanít, ha még azt sem tudja, amit leginkább neki kellene tudnia, hiszen azért jár be az iskolába, hogy diplomatikus levélírásra tanítsa a fiatalokat. Persze nem tudhat mindenki mindent, azt viszont muszáj tudnia, aminek a továbbadásával megbízták, aminek az oktatását elvállalta.
Hogy is mondjam? A nem tudás önre nézve – tekintetes és nemzetes, a prolikhoz is méltatlanul csúfolódó tanárember – végtelenül kellemetlen, a XXI. században pedig nemhogy tragikomikus, hanem inkább tragikus!
Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)
