– A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként arra vállalkozott, hogy megírja az Igazak című regényt. A határidő nem hátráltatta a munkában?
– Szokták mondani, hogy a határidő a legjobb múzsa. Valóban inkább inspiráló, mint hátráltató tényező. És az ember, ha nem akar nagyon kitolni magával, olyan tervvel pályázik, amellyel már foglalkozik egy ideje. Nekem is sok minden megvolt már ehhez a regényhez, amikor a pályázatot beadtam 2019-ben. Azóta a kézirat is elkészült, a könyv ősszel fog megjelenni a Kortárs Kiadónál, s már mintegy harminc részletet lehetett olvasni folyóiratokban.
– Avítt figurának tartja magát. Ez a történeteire is kihat?
– Az író nem saját magát írja állandóan, bár természetesen ő maga is benne van az írásaiban. Olyan értelemben gondolom magam avíttnak, hogy nem hiszek mindabban, amit a fogyasztói társadalom trendnek vagy értéknek tekint, mint például a mobilitás, vagy hogy minél kevésbé kötődjünk helyekhez, emberekhez, mert valami furcsa elgondolás szerint ettől majd szabadabbak leszünk. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember kötődjön helyekhez, emberekhez, lényeges a kötődés és az elköteleződés. Amint a korlátok is szükségesek – arról nem is beszélve, hogy attól, hogy azt hisszük, nincsenek, még léteznek. És olyanok, mint a határidő: irányt szabnak, rendszert visznek abba a tevékenységbe, amelyet végzünk.
A kötődés nem lila köd
– Kötődéseinek első számú helyszíne, Szeged megszépül a történeteiben?
– Egyáltalán nem. A kötődés nem azt jelenti, hogy mindent lila ködben látunk, miközben nem vesszük észre a hibákat. Ha valamit szeretünk, azt a hibáival együtt kell hogy szeressük. Ha a hibáit nem vesszük észre, akkor nem biztos, hogy úgy szeretjük, ahogyan kéne, hiszen a szeretetünk tárgya ebben az esetben egyfajta kivetítése egy álomképnek, nem a valóság.
– Mennyire kell történetileg hitelesnek lennie a történelmi regénynek?
– Ez a szándéktól és az adott történettől függ. Volt nemrég egy rendezvény az MMA szervezésében a történelmi regény kapcsán: Arday Gézával, Bán Jánossal és Weiner Sennyey Tiborral beszélgettünk a Pesti Vigadóban. Arday Géza fogalmazta meg a sarkos véleményt, mely szerint az a történelmi regény, amelyik történettudományi szempontból is hitelesnek tekinthető, a cselekménye történelmileg igazolható. Én ennél megengedőbb vagyok. Már csak azért is, mert a történelem foghíjas: minél messzebb megyünk az időben, annál kevesebb ismerettel rendelkezünk. És azt se feledjük, hogy mindig udvari történetírás van, mindig a győztesek írják a történelmet. Sőt amit mi történelemnek nevezünk, az egyrészt folyamatosan változik, mivel mindig új kutatási eredmények, interpretációk születnek, másrészt azáltal válik igazán emberivé, ha az író nem a történész mindentudásával, nem felülnézetből nyúl a témához, hanem kvázi alulnézetből, hiszen aki benne van a történelmi eseményben, az sosem látja át. Ahogyan mi sem látjuk át saját korunkat, úgy a száz, ötszáz vagy ezer évvel korábban élt őseink sem láthatták át a sajátjukat. Nem tudtak fölé emelkedni, nem tudták igazán kontextusba helyezni azt. A történelmi regénynél elengedhetetlen, hogy a szerző otthonosan mozogjon az adott korban, a világnézetét, a tereit hitelesen ábrázolja. Ugyanakkor szerintem azt is megteheti, hogy nem ügyel a históriai megfelelésre – például nem valósak a szereplők és az események –, ha a korszak aromája, érzete, világlátása hiteles, akkor ez véleményem szerint belefér. Más kérdés, hogy ez így történelmi regény-e, vagy áltörténelmi. De nem attól lesz jó egy regény, hogy történelmileg pontos, és nem attól lesz rossz, hogy történelmileg pontatlan, hanem attól, hogy önmagán belül hiteles. A történettudománynak való megfelelés az író habitusán múlik. Az olvasó szempontjából ez nem sokat számít. Akik jártasak a történettudományban, jobban elvárják, hogy a históriai pontosság is meglegyen, akik kevésbé, azok nem. Mindkét elvárást, álláspontot legitimnek tartom.
Az udvarias író
– Változtak az olvasói szokások az elmúlt két évtizedben?
– Amikor a szövegirodalom dúlt, és gyakorlatilag szövegjátékok kerültek a szakma érdeklődésének homlokterébe, elég sok olvasót veszítettünk. Majd az inga visszalendült. Most már újra fontos a történet. Ahogyan szinte mindig az volt. A történetmesélésben persze vannak változások. Mind a tempóját, mind a szövevényességét nézve biztos, hogy más ma az olvasói igény, már csak azért is, mert a film hatását nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A nagy apparátussal készülő filmek hatnak az irodalomra, pláne a történelmi regényre. A sztorinak jónak kell lennie, az író le kell hogy kösse az olvasó figyelmét. És végső soron mindig is ezt kellett tennie. Ottlik Géza mondta, hogy az író már csak udvariasságból sem szabad hogy untassa az olvasóját. Nyilván nem ugyanúgy írunk, mint száz éve, de óriási változás sem történt. Azt se felejtsük el, hogy az irodalomnak az a része, amelyik valóban művészet, nem pusztán szórakoztatás, nemigen jut el óriási tömeghez. Az olvasási szokások kapcsán általában pesszimisták vagyunk, mondván, mennyivel kevesebbet olvasunk most, mint régebben. Ebben sem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy nagyobb lett a verseny, hiszen a szabadidő eltöltésének ezerféle módja van ma, míg ötven éve még csak – mondjuk – 122 volt.
– Több történelmi időszakot is megidéz a regényeiben. Melyikben érzi magát a legotthonosabban?
– Mindig abban, amelyikben járok. Nehéz lenne kijelenteni, hogy valamelyik korszak jobb vagy rosszabb lett volna az előzőnél. Az ember nagyjából változatlan, de mindig más frusztrációktól, meghatározottságtól, világnézetektől, örömöktől és bánatoktól függ. A hangsúly az emberen van. Mit csinál bizonyos helyzetekben, hogyan viszonyul ezekhez? Nagyon sok története nincs a fajunknak, legfeljebb pár tucat. Születés, halál, szerelem, háború – és ezeknek a változatai. Ezeket meséljük újra meg újra különböző történelmi helyzetekben, olyan változó körülmények között, amelyek meghatározzák, hogyan éljük meg és át ezeket. De meghatározzák azt is, mit váltanak ki belőlünk, hogyan viszonyulunk a világhoz, milyen magyarázatot találunk, miként próbáljuk megoldani vagy elszenvedni a történéseket.
Egy korszak vége
– A civilizációk elmúlása sokat foglalkoztatja. Úgy érzi, hogy egy korszak végén járunk?
– Mindenképp egy korszak végén járunk. Egyrészt naivitás, másrészt nagyképűség azt gondolni, hogy – az eddigi összes civilizációval ellentétben – a mostani, a modern, nyugati örök érvényű lesz. Látszanak is a válságtünetek. Az egyik legszembeötlőbb, amely minden nagy civilizáció alkonyát jellemezte, a demográfiai. Amikor a civilizációt alkotó népesség már az önreprodukcióra sem képes. Ez is minden egyes korábbi nagy civilizációnál bekövetkezett. A Római Birodalom végnapjaiban, az ókor végén, a középkor hajnalán a pápák apácarendeket oszlattak fel, annyira kevés gyerek született. Ugyanez a maja civilizációnál rendkívül látványos, hiszen ezt sem járvány, sem háború, sem hódító, sem egyéb külső hatás nem erodálta, egyszerűn az elaggás szüntette meg. Eljutott a civilizáció arra a pontra, amikor már nem volt elég embere ahhoz, hogy fenntartsa a technológiát. Mi is az aggkorba értünk a civilizációnkkal. Azt gondolom, amit Oswald Spengler írt meg: a civilizációknak is olyan életciklusaik vannak, mint az emberi életnek. Van gyerek-, felnőtt- és öregkoruk. És meg is tudnak halni.
– Ez nagyon pesszimistán hangzik. De azért nem halnak meg végleg, ugye?
– Ebben az égvilágon semmi pesszimizmus nincs. Minden eddigi civilizáció meghalt, és jött helyette másik, amelyik jó esetben magába épített az előző civilizációból nagyon sok mindent. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugati civilizációban mennyi minden van a középkorból, annak vallásos világnézetéből, amely alapjaiban határoz meg bennünket akkor is, ha egyébként a fősodor mereven elhatárolódik ettől. De mennyi minden van az ókorból is. Ahogyan az ember magában hordozza ősei génjeit, és az egyik jobban kiüt, a másik kevésbé, úgy a civilizációkban is ott lappanganak az előző kultúrák. Ez a világ rendje. Nyilván más, amikor valaki egy civilizáció csúcspontján születik, és akkor él, s megint más, amikor hanyatló korszakban éli le az életét. De mindkettőben lehet boldog és boldogtalan egyaránt.
Borítókép: MTI/EPA/Martin Divisek
