Bene Zoltán a történelmi regény hitelességéről és a civilizációk elaggásáról

Nagyon sok története nincs a fajunknak. Ezeket meséljük újra meg újra különböző történelmi helyzetekben.

Prága, 2019. április 23. Matej Kren szlovák mûvész Idiom (Kifejezés) címû, nyolcezer kötetbõl épített tornyának hasítékán néznek be látogatók a prágai Nemzeti Könyvtár aulájában 2019. ápriilis 23-án, a nemzetközi könyvnapon. Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) 1995-ben jelölte ki az április 23-át az olvasás, a könyvkiadás és a szerzõi jogok napjává. MTI/EPA/Martin Divisek Fotó: Martin Divisek

– Amikor a szövegirodalom dúlt, és gyakorlatilag szövegjátékok kerültek a szakma érdeklődésének homlokterébe, elég sok olvasót veszítettünk. Majd az inga visszalendült. Most már újra fontos a történet. Ahogyan szinte mindig az volt. A történetmesélésben persze vannak változások. Mind a tempóját, mind a szövevényességét nézve biztos, hogy más ma az olvasói igény, már csak azért is, mert a film hatását nem szabad figyelmen kívül hagyni. 

Fotó: Székelyhidi Zsolt

A nagy apparátussal készülő filmek hatnak az irodalomra, pláne a történelmi regényre. A sztorinak jónak kell lennie, az író le kell hogy kösse az olvasó figyelmét. És végső soron mindig is ezt kellett tennie. Ottlik Géza mondta, hogy az író már csak udvariasságból sem szabad hogy untassa az olvasóját. Nyilván nem ugyanúgy írunk, mint száz éve, de óriási változás sem történt. Azt se felejtsük el, hogy az irodalomnak az a része, amelyik valóban művészet, nem pusztán szórakoztatás, nemigen jut el óriási tömeghez. Az olvasási szokások kapcsán általában pesszimisták vagyunk, mondván, mennyivel kevesebbet olvasunk most, mint régebben. Ebben sem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy nagyobb lett a verseny, hiszen a szabadidő eltöltésének ezerféle módja van ma, míg ötven éve még csak – mondjuk – 122 volt. 

– Több történelmi időszakot is megidéz a regényeiben. Melyikben érzi magát a legotthonosabban? 

– Mindig abban, amelyikben járok. Nehéz lenne kijelenteni, hogy valamelyik korszak jobb vagy rosszabb lett volna az előzőnél. Az ember nagyjából változatlan, de mindig más frusztrációktól, meghatározottságtól, világnézetektől, örömöktől és bánatoktól függ. A hangsúly az emberen van. Mit csinál bizonyos helyzetekben, hogyan viszonyul ezekhez? Nagyon sok története nincs a fajunknak, legfeljebb pár tucat. Születés, halál, szerelem, háború – és ezeknek a változatai. Ezeket meséljük újra meg újra különböző történelmi helyzetekben, olyan változó körülmények között, amelyek meghatározzák, hogyan éljük meg és át ezeket. De meghatározzák azt is, mit váltanak ki belőlünk, hogyan viszonyulunk a világhoz, milyen magyarázatot találunk, miként próbáljuk megoldani vagy elszenvedni a történéseket. 

Egy korszak vége

– A civilizációk elmúlása sokat foglalkoztatja. Úgy érzi, hogy egy korszak végén járunk? 

– Mindenképp egy korszak végén járunk. Egyrészt naivitás, másrészt nagyképűség azt gondolni, hogy – az eddigi összes civilizációval ellentétben – a mostani, a modern, nyugati örök érvényű lesz. Látszanak is a válságtünetek. Az egyik legszembeötlőbb, amely minden nagy civilizáció alkonyát jellemezte, a demográfiai. Amikor a civilizációt alkotó népesség már az önreprodukcióra sem képes. Ez is minden egyes korábbi nagy civilizációnál bekövetkezett. A Római Birodalom végnapjaiban, az ókor végén, a középkor hajnalán a pápák apácarendeket oszlattak fel, annyira kevés gyerek született. Ugyanez a maja civilizációnál rendkívül látványos, hiszen ezt sem járvány, sem háború, sem hódító, sem egyéb külső hatás nem erodálta, egyszerűn az elaggás szüntette meg. Eljutott a civilizáció arra a pontra, amikor már nem volt elég embere ahhoz, hogy fenntartsa a technológiát. Mi is az aggkorba értünk a civilizációnkkal. Azt gondolom, amit Oswald Spengler írt meg: a civilizációknak is olyan életciklusaik vannak, mint az emberi életnek. Van gyerek-, felnőtt- és öregkoruk. És meg is tudnak halni. 

– Ez nagyon pesszimistán hangzik. De azért nem halnak meg végleg, ugye? 

– Ebben az égvilágon semmi pesszimizmus nincs. Minden eddigi civilizáció meghalt, és jött helyette másik, amelyik jó esetben magába épített az előző civilizációból nagyon sok mindent. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugati civilizációban mennyi minden van a középkorból, annak vallásos világnézetéből, amely alapjaiban határoz meg bennünket akkor is, ha egyébként a fősodor mereven elhatárolódik ettől. De mennyi minden van az ókorból is. Ahogyan az ember magában hordozza ősei génjeit, és az egyik jobban kiüt, a másik kevésbé, úgy a civilizációkban is ott lappanganak az előző kultúrák. Ez a világ rendje. Nyilván más, amikor valaki egy civilizáció csúcspontján születik, és akkor él, s megint más, amikor hanyatló korszakban éli le az életét. De mindkettőben lehet boldog és boldogtalan egyaránt.   

Borítókép: MTI/EPA/Martin Divisek