– A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként arra vállalkozott, hogy megírja az Igazak című regényt. A határidő nem hátráltatta a munkában?
– Szokták mondani, hogy a határidő a legjobb múzsa. Valóban inkább inspiráló, mint hátráltató tényező. És az ember, ha nem akar nagyon kitolni magával, olyan tervvel pályázik, amellyel már foglalkozik egy ideje. Nekem is sok minden megvolt már ehhez a regényhez, amikor a pályázatot beadtam 2019-ben. Azóta a kézirat is elkészült, a könyv ősszel fog megjelenni a Kortárs Kiadónál, s már mintegy harminc részletet lehetett olvasni folyóiratokban.
– Avítt figurának tartja magát. Ez a történeteire is kihat?
– Az író nem saját magát írja állandóan, bár természetesen ő maga is benne van az írásaiban. Olyan értelemben gondolom magam avíttnak, hogy nem hiszek mindabban, amit a fogyasztói társadalom trendnek vagy értéknek tekint, mint például a mobilitás, vagy hogy minél kevésbé kötődjünk helyekhez, emberekhez, mert valami furcsa elgondolás szerint ettől majd szabadabbak leszünk. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember kötődjön helyekhez, emberekhez, lényeges a kötődés és az elköteleződés. Amint a korlátok is szükségesek – arról nem is beszélve, hogy attól, hogy azt hisszük, nincsenek, még léteznek. És olyanok, mint a határidő: irányt szabnak, rendszert visznek abba a tevékenységbe, amelyet végzünk.
A kötődés nem lila köd
– Kötődéseinek első számú helyszíne, Szeged megszépül a történeteiben?
– Egyáltalán nem. A kötődés nem azt jelenti, hogy mindent lila ködben látunk, miközben nem vesszük észre a hibákat. Ha valamit szeretünk, azt a hibáival együtt kell hogy szeressük. Ha a hibáit nem vesszük észre, akkor nem biztos, hogy úgy szeretjük, ahogyan kéne, hiszen a szeretetünk tárgya ebben az esetben egyfajta kivetítése egy álomképnek, nem a valóság.
– Mennyire kell történetileg hitelesnek lennie a történelmi regénynek?
– Ez a szándéktól és az adott történettől függ. Volt nemrég egy rendezvény az MMA szervezésében a történelmi regény kapcsán: Arday Gézával, Bán Jánossal és Weiner Sennyey Tiborral beszélgettünk a Pesti Vigadóban. Arday Géza fogalmazta meg a sarkos véleményt, mely szerint az a történelmi regény, amelyik történettudományi szempontból is hitelesnek tekinthető, a cselekménye történelmileg igazolható. Én ennél megengedőbb vagyok. Már csak azért is, mert a történelem foghíjas: minél messzebb megyünk az időben, annál kevesebb ismerettel rendelkezünk. És azt se feledjük, hogy mindig udvari történetírás van, mindig a győztesek írják a történelmet. Sőt amit mi történelemnek nevezünk, az egyrészt folyamatosan változik, mivel mindig új kutatási eredmények, interpretációk születnek, másrészt azáltal válik igazán emberivé, ha az író nem a történész mindentudásával, nem felülnézetből nyúl a témához, hanem kvázi alulnézetből, hiszen aki benne van a történelmi eseményben, az sosem látja át. Ahogyan mi sem látjuk át saját korunkat, úgy a száz, ötszáz vagy ezer évvel korábban élt őseink sem láthatták át a sajátjukat. Nem tudtak fölé emelkedni, nem tudták igazán kontextusba helyezni azt. A történelmi regénynél elengedhetetlen, hogy a szerző otthonosan mozogjon az adott korban, a világnézetét, a tereit hitelesen ábrázolja. Ugyanakkor szerintem azt is megteheti, hogy nem ügyel a históriai megfelelésre – például nem valósak a szereplők és az események –, ha a korszak aromája, érzete, világlátása hiteles, akkor ez véleményem szerint belefér. Más kérdés, hogy ez így történelmi regény-e, vagy áltörténelmi. De nem attól lesz jó egy regény, hogy történelmileg pontos, és nem attól lesz rossz, hogy történelmileg pontatlan, hanem attól, hogy önmagán belül hiteles. A történettudománynak való megfelelés az író habitusán múlik. Az olvasó szempontjából ez nem sokat számít. Akik jártasak a történettudományban, jobban elvárják, hogy a históriai pontosság is meglegyen, akik kevésbé, azok nem. Mindkét elvárást, álláspontot legitimnek tartom.
Az udvarias író
– Változtak az olvasói szokások az elmúlt két évtizedben?
