A kötet négy ciklusba rendezve tartalmazza a szerző novelláit, elbeszéléseit: Télutó, tavaszelő, Isten háta mögötti vidék, Söténdi történetek, és a címadó szöveget is tartalmazó Teremt, és. Az első ciklus igen nyomorúságos világot ábrázol, néha már-már Tar Sándor novellái jutnak eszünkbe a benzincsempészet, a vég nélküli ivás, a nyomorult embereket és életeket bemutató szövegek kapcsán; a délszláv háború karakteres említése és megjelenése utal a szerző szűkebb pátriájára is, Szeged környékére, és talán éppen ebben a ciklusban szerepelnek a leginkább a regényekre, kisregényekre emlékeztető szövegek. A sodró lendület feledteti a néha modorosnak ható, ráadásul többször megjelenő megfogalmazásokat (a kocsma becsületsüllyesztő, a torok nyeldeklő, a legott szó előszeretettel való használata), és a szövegek egytől egyig elérik a céljukat: az olvasók hitetlenkedve, megrendülve néznek maguk elé, és egyik-másik ábrázolt élethelyzet, jelenet még sokáig kísérti őket.
A recenzens számára azonban a második ciklus novelláival jön el a Kánaán, ott vannak a legtökéletesebb rajzok, egyik szöveg jobb, mint a másik: a New Szeged rövid krónikája vagy a Folt című írások minden ízükben tökéletesek, előbbi pedig ráadásul még a szerző egyik korábbi könyvét, Az érdemes, nemes Rózsasándor (sic!) kalandjai című betyárpikareszket is megidézi. Ebben a ciklusban olvashatók a legmeghökkentőbb dolgok („Irkutszk 7 fokkal délebbre fekszik Stockholmnál – ezt képtelen vagyok fölfogni, hisz ez itt Szibéria!”), a legszellemesebb megjegyzések („Mint az autók többsége errefelé, ez is jobbkormányos, Japánból használtan behozott jármű volt [az előzések ezért különösen izgalmasak Szibériában, ahol természetesen a kontinentális jobbkézszabály érvényes]”), és a leghumorosabb mondatok („Az idő múlásával a csárda szót egyre inkább »dzs«-vel az elején és utána az »á« meg az »é« között elhelyezkedő hanggal ejtették, így lett hamarosan a Csárdából Dzsaerda. Ez mit sem változtatott a közkedveltségén, amin sokat lendített a tény, hogy az egyedüli vendéglátóegységként működött a városban”).
A könyv ettől a ciklustól kezdve valósággal szárnyakat kap, ihletett, magas minőségű irodalom sorjázik a következő oldalakon és ciklusokban, ilyen erőteljes mondatokkal: „Az öregasszony arcán legyek mászkálnak. A narancssárga függönyön átszűrt napfény természetellenesen világítja meg az ablakkal szemben álló fotelt, benne a test fölső részét. Az egyik légynek beszorult a lába az orr mellett húzódó mély barázdába. Az öregasszony tűri. Azt is, hogy a rovarok igyanak a szeméből”, vagy ilyen telitalálatszerű megfogalmazásokkal: „Sok nővel volt dolgom életemben, és azt hiszem, alapvetően mindegyik ugyanolyan. Ahogy a férfiak közt sincs számottevő különbség. Egyáltalán: az ember unalmas, könnyen kiismerhető állatfaj. Ha emberekről van szó, nem számítok soha jóra, így nem is érhet csalódás”, illetve:
Két hírlapíró, más dolga nem lévén, épp a Föld másik oldalán terpeszkedő roppant szárazföldről, a hajdani Terra Australisról, a brit koronához tartozó Ausztráliáról beszélgetett. Versengtek a tudálékosságban, nagyképűségük színes buborék gyanánt lebegett a vendéglőben, kezdte kiszorítani a levegőt és a pipafüstöt a helyiségből.
Alapvetően nehéz egy szóval jellemezni egy-egy novelláskötetet, hiszen a szerző fantáziája, nyelvteremtő ereje sokszor a legtávolabbi, egymástól különböző világokba röpíti az olvasót; az egyes történetekről így nem is igazán lehet/érdemes külön írni, hiszen mindegyik más. Bene Zoltán novelláskötete is ilyen, a néhány alapvető vonás mellett (stilisztikai sokszínűség, míves nyelvezet, erős atmoszféra, sokáig velünk maradó történetek, helyzetek, erőteljes mondatok) a történetek igen sokfélék, és ez javára válik a könyvnek – olyan kötet született tehát, amelyet kifejezetten jó olvasni.
Bene Zoltán: Teremt, és. Kortárs Kiadó, Kortárs próza-sorozat, Budapest, 2022.
Borítókép: Bene Zoltán (Forrás: benezoltan.hu)
