Közönséges őrök
A keresztény magyar állam szimbolikus megalapítását I. (Szent) István király 1000 karácsonyán történt koronázásához kötjük. Ez a szimbólum azonban hatalmas munkát takart, amelyet államalapító királyunk uralkodása alatt végzett el.
Az első és legfontosabb feladat az ország védelmének megszervezése, illetve a védelmi képesség fenntartása volt, hiszen külső ellenség elleni védelem nélkül nem létezhetett egyetlen állam sem. Szent István a védelem központi elemeinek a várakat választotta.
Egyre több jel mutat abba az irányba, hogy sok esetben már meglévő földvárakat használtak fel erre a célra, ami korábbi minták átvételére utal. A várakban elhelyezett katonaság ellátását biztosító, vármegyének nevezett terület vált a közigazgatás alapjává is, egyben gazdasági szempontból is egységet képezett. A vármegyék (latinul comitatus) élén az ispánok (latinul comes) álltak.
Szent István közel ötven vármegyét szervezett meg, ezek területe és száma is változott a későbbiekben, de maga a rendszer beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így tartósnak bizonyult.
A vármegye kifejezés már I. (Szent) László király törvényeiben megjelent. A harmadik könyv első fejezete így szól: „a király követe menjen minden vármegyébe és a kiket közönségesen őröknek neveznek, azok századosait és tizedeseit mind az alattok valókkal egyetemben összehiván, parancsolja meg nekik, hogy valakit tolvajság vétkében tudnak, valljanak reá; és ha azok, a kikre rávallanak, próbával akarják megbizonyitani ártatlanságokat, adassék meg nekik a próba.”
A lovagkirály időben első, később mégis harmadik sorszámot kapott törvénykönyvének 1077 körülire datált szövege már a korábbi katonai feladaton is túlmutat, a vármegyét bíráskodási egységnek is tekintette. A vármegye ekkoriban a királyi akarat érvényesítésének eszköze volt, ezért a XI–XII. században királyi vármegyének nevezzük azt, amelynek átalakulását a XIII. század hozta el. A társadalmi változások, amelyek a nemesi jogok megformálódásához és az azt birtoklók erejének növekedéséhez vezettek, ekkor értek meg a vármegyék átformálására.
A vármegye katonai szerepe a XIV. század végén értékelődött fel. I. (Luxemburgi) Zsigmond kezdeményezésére 1397-ben a temesvári országgyűlésen elrendelték, hogy a földesuraknak vagyonuk mértéke szerint kellett katonákat állítaniuk.
A később telekkatonaságnak nevezett védelmi szervezet egészen az 1848-as márciusi törvényekig a katonai védelem egyik fontos, bár kétségkívül egyre csökkenő jelentőségű eleme maradt.
Az oszmánok magyarországi hódításai idején a vármegyék jelentették a védelem gerincét, a kiállított katonákon kívül a személyükben hadra kelt nemesek is ide gyülekeztek. Az egyes végvárak katonáinak ellátása, a várak karbantartása és építése az erre kijelölt vármegyék feladata volt, de a vármegyék saját katonasága is rendre részt vett az összecsapásokban. Nem túlzás azt állítani, hogy a vármegyék a katonai ellenállás szilárd támaszai voltak.
Megbuktatott király
A XVIII. század folyamán szerepük tovább erősödött, az arisztokrácia befolyásának csökkenésével a vármegyeinek nevezett közép- és kisbirtokos nemesség politikai pozíciója erősödött meg.
Jól mutatja a vármegye erejét, hogy II. József magyar jogrenddel és hagyományokkal élesen szembenálló politikájával a magyar ellenállást éppen azok a vármegyék tudták kifejteni, amelyeket a kalapos király igyekezett meggyengíteni. A király minden próbálkozása ellenére a vármegyék felvették egymással a kapcsolatot, mai szóhasználattal élve „hálózatosodtak”, összefogtak, és együtt tagadták meg a törvénytelennek tekintett királyi rendeletek végrehajtását, amivel kikényszerítették II. József bukását, rendeletei visszavonását.
Kiválóan jellemzi a politikai légkört gróf Brunszvik Antal 1791. július 5-i beszéde, amely gróf Teleki Sámuelnek, az első erdélyi közkönyvtár alapítójának, erdélyi kancellárnak Bihar vármegyei főispáni beiktatásán hangzott el: „Mivel pedig Excellentziád, a Haza’ szolgálattyában, ’s a’ Közjónak elő mozdításában nőtt fel, és erőssödött, meg szokta már a’ tulajdon haszont a’ köz bóldogúlásnak szeretetéért fel áldozni; jól esméri édes Hazánknak állapottyát; emlékezik annak viszontagságiról, tudja minden veszéllyeit; és érzi, igenis érzi azt, a’ miben köz javunk, és különös boldogságunk fekszik. Nem szükséges magyaráznom a’ jelenlévő T. Státusoknak, Excellentziádtól való hazafiúi kívánságokat.”
Az ország törvénykezésében is fontos szerepet játszottak a vármegyék. A képviseleti országgyűlésekre vármegyénként küldtek követeket a nemesek. A diéta alsóházának többségét ezek a vármegyei követek alkották, akiknek rendkívül fontos szerepük volt a reformkori országgyűléseken. Nemzetünk olyan nagyságait találhatjuk a vármegyei követek között, mint Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc és Kossuth Lajos.
Az 1848-as polgári átalakulás a vármegyéket továbbra is a közigazgatás és az önkormányzatiság mellett elsősorban a közigazgatási feladatok ellátása területi egységének tekintette, ebben a szabadságharc elengedhetetlenül fontos szerepet játszott. Az áprilisi törvényekben és a szabadságharc idején a vármegye elnevezéssel együtt a köznapi életben és a törvényhozásban is hangsúlyosan használták a rövidebb „megye” kifejezést is, de hivatalosan megmaradt a vármegye elnevezés.
A vármegyék erejét jól mutatja identitásképző szerepük, amely töretlen maradt hosszú évszázadokon keresztül. A vármegyék száma, területe többször változott, a tartós állapotot a kiegyezést követő rendezés hozta el, amely 1876-ban kezdődött, és 1881-ben véglegesítette a 63 vármegyét és a magyar tengermelléket (Fiume).
A dualizmus időszakának konjunktúrájában a vármegyék szerepe elvitathatatlan, a „boldog békeidők” emlékezetében egyértelműen pozitív kép él róluk.
Erejüket jól mutatja, hogy a Tanácsköztársaság 1919. június 23-án elfogadott alkotmánya további rendezésig a régi közigazgatási rendszert hagyta érvényben. A szövegben a vármegye helyett a kerület, illetve megye kifejezés szerepel, de a köznapi használatban a vármegye használata megmaradt.
